Sokan, sokféleképpen értelmezik a tandíjnak nevezett jelenséget. Egyfelől Magyarországon elég nagy társadalmi vitát váltott ki a 2008-as népszavazás, azonban nem konkrétan ezen a szálon szeretnék továbbmenni. Vagy legalábbis a politikai oldalt elkerülve. Az azonban tény, hogy sokan nem tudják, értik, miért kell(ene), vagy miért van szükség ilyen irányú befektetésekre.

Mert ez mindenképpen egy befektetés. Ha az ember tudja, hogy mit akar, merre tart, akkor még egyértelműen ki is derül. Persze a legtöbben, az első diploma megszerzése során csak arra tudnak gondolni, hogy mennyi pénzt vesz ez ki az ő, vagy szüleik pénztárcájából. Azonban ha a megszerzett tudás ténylegesen használható, vagy a hallgató tudatosan építi karrierjét (ahogyan a legtöbb Y generációs fiatal teszi), és a minőségi (!) oktatást hasznosítani tudja, akkor igenis van értelme annak, hogy félévente ott hagyja azt az akár többszázezres tételt az oktatási intézményeknél.

Persze ott van a másik oldal, a szociális háló. a szegény családokból származó diákok taníttatása, amely ha csak így valósulhat meg – be kell látnunk – eleve bukásra van ítélve. Mert ott van ugyan a diákhitel, vagy akár dolgozhat is a hallgató az egyetem, főiskola mellett, de akkor meg éppen a lényege veszik el a dolognak, és nem tud a tanulmányaira koncentrálni. A hitellel pedig máris mínuszban kezdheti az igazán még el sem indult éltet. Ördögi kör.

Igazságot tenni nyilván nehéz, nem is akarok. De ha fel tudnánk ahhoz nőni, hogy az emberek el tudják dönteni, mit szeretnének tanulni/csinálni, talán kevesebb feleslegesen kidobott pénz menne el a felnövekvő generáció taníttatására.