Egyre több a dr. House – így is fogalmazhatnánk azokkal a tehetséges közép és felsővezetőkkel, valamint menedzserekkel kapcsolatban, akik nagy áldás egy cég életében, de könnyen meg is nehezíthetik a mindennapjainkat. Kell-e a kimagasló teljesítmény, ha cserébe el kell fogadni egy igencsak autonóm személyiséget? Titánok és nagypofájúak, forradalmárok és pszichopatológiai esetek – zsenik a nagyító alatt.

A jövő munkahelyéről álmodozva jutottunk a szerzőtársakkal arra gondolatra, hogy bár már biztos komfortosabban, és talán egyre kevésbé stresszesen kell átélnünk a nap nehezebbik részét, de még mindig előbukkannak olyan kardinális kérdéskörök, amelyek újragondolása nélkül nehezen képzelhető el a holnap munkahelye.

Nem tudom, hogy a (globálisan) egyre növekvő népesség miatt, az egyre szélesebb körben elérhető információk miatt, esetleg ezek, és még mások együttes hatásaként, de egyre több olyan pozíció akad, amely nagyon komoly, nagyon speciális tudást igényel, esetleg több szakterület magas szintű ellátását, ahová szinte zsenik, de legalábbis giga-terhelhetőséggel bíró személyek kellenek. Sokszor még a középvezetői szinten is olyan elvárásoknak kell megfelelni, amely – majdnem, mint a szerzeteseknél – egész embert kíván.

HEROES

Nos, ezeket a pozíciókat betöltő emberek sokszor egészen különös egyéniséggel vannak megáldva – had’ ne mondjam, a művészekre jellemző allűrjeik lehetnek, esetleg antiszociálisan is viselkedhetnek, akár mint Jack Nicolson a ’Lesz ez még így se!” főhősének szerepében. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a fontosabb: az, amit tud a kolléga, vagy az, hogy mennyire viseli el a környezete?

Egy egész blogot szentelhetnénk a témának, csak azért nem tesszük, mert blogszomszédunk a Munkahelyi Terror átlagban minden harmadik posztjában egy „türannosz boss” válogatott elviselhetetlenségeiről értekeznek az oda írók. Ám még mielőtt továbbhaladnánk az okfejtésben, muszáj egy bekezdés erejéig kitérni azokra, akikről NEM szól ez a gondolatmenet.

Bérencek és pszichopaták kíméljenek!

Azokra a szerencsétlen vezetőkre gondolok, akik máshonnan jöttek, és nem a szaktudás miatt vannak ott, ahol, hanem az ismerősük, rokonuk miatt. Meg azokra a simán csak súlyosan sérült személyiségekre, akik valószínűleg eddig a kegyetlen véletlennek, és/vagy a saját hatalmi visszaéléseiknek köszönhetően nem kerültek be a zárt osztályra, ahol pihenniük kéne, még mielőtt valami súlyosabb, már nem csak erkölcsbe, meg jó ízlésbe, hanem törvénybe ütközőt is tesznek. Mással is, de persze ezekből következik, hogy a leginkább magukkal, ami viszont nem vigasztal sokszázezer embert, akik ilyen irányítás alatt görnyednek hosszú éveken át.

Hanem azokra érdemes fókuszálni, akik annyira jók, hogy a vállalaton belüli, de akár az annál általánosabb érvényű szabályokra is fittyet hánynak, és nem az előző bekezdésben felsorolt indokok miatt. Akik pont ellenkezőleg: annyira fejlettek, hogy a szabályokat messze a legjobb perspektívából látják, azaz MÁR nincs szükségük a kötöttségekre.

Mert esetleg pont a rendszer szabályai képezik az egyetlen akadályt ahhoz, hogy valami igazán zseniálisat vigyenenek végbe. Nem egyszer vettem részt különböző konferenciákon, ahol mindig találkoztam legalább egy-két olyan renitenssel, akik minimum világos öltönyben voltak, ha a többiek sötétben, de sokszor azt sem tartották fontosnak. Pimaszul magabiztosak, kocka-pukkasztók, mondanám a polgárpukkasztók helyett.

És jók! A fenébe is, valamit tényleg annyira tudnak, hogy nagy veszteség lenne a cégnek, ha „talentünk” nem náluk, hanem mondjuk a konkurenciánál dolgozna. De a szerényebb képességű kollégák nagyon szenvednek tőle esetleg, mert számukra hajmeresztőnek tűnhetnek egyes fordulatok, illetve még a személyes sérelemmel vannak elfoglalva, amin ő már régen túl van, mert ennél sokkal inkább a feladatra koncentrál. Csakhogy. 

Men on the Moon

Egy munkahelynek igenis mérlegelnie kell, hogy összességében nem veszít-e a különccel, például az nem mérgezi-e meg kellően a légkört ahhoz, hogy öt éven belül a teljes osztály nyugtatókon éljen. Arról nem is beszélve, amikor az extravagáns munkatárs felett elhelyezkedők (menedzsment, tulajdonosok) nem tudják elviselni a forradalmi hevületű kollégát, mert az őket is rendesen a helyükre teszi adott esetben.

Viszont sok esetben, amikor inkább egy kevésbé különleges emberre bízzák a posztot, esetleg utóbb kiderül, hogy mégiscsak jobb lett volna felvállalni néhány keményebb konfliktust, és akkor nem a piaci versenytársnak kellene lehúznia a rolót…

Hol van a határ? Illetve vannak-e olyan ötletek, amelyek  kompromisszumot szülhetnek a beosztottak között? Legtöbbször lehet, hogy elég néhány közös megbeszélés, hogy kimondva, kimondatlanul, de oldják a feszültséget a csapat és a fekete bárány között. Hogy bízzanak egymásban, elvégre egy közös cél felé haladnak, elméletileg. Az is megeshet, hogy egy ügyes ötlettel szerezni egy olyan kollégát is, aki nem az innovatív ötletekben zseniális, hanem a csapatszellem fenntartásában. Mint ahogy a Holdat megjárt APOLLO 11 űrhajósait válogatták egymás mellé.

Ki tudja? Végül is, amelyik vállalat a lehetetlent tűzte ki maga elé célként, legalább olyan jó csapatot kell, hogy szervezzen…