Trendmániások, repülősót elő! Már a  „Made in Italy” címke sem a régi. A legmenőbb márkák egy átlagos pesti garzon áráért kínált cuccait is szorgos kínai kezek varrják.

Akkor most tessék pihegni, szuszogni, utána lehet lélekgyógyászati céllal  shoppingolni egyet.

Nekem ugyan tök mindegy, kedvenc farmeromba ki és hol varrta bele a címkét, a történetnek azonban vagy egy másik olvasata is.

Firenzétől nem messze Pratoban él Európa második legnagyobb kínai közössége. „olyan, mint egy hangyaboly – nem lehet megszámolni őket” – mondja egy helyi (olasz). Tippek azért vannak: egyes becslések szerint akár 36 ezren is lehetnek, és csupán egyharmaduk legális bevándorló.

A lavinát persze maguk az olaszok indították el: a világszerte ismert márkák a nagyobb haszon reményében olcsóbb munkaerőt kerestek, és persze találtak is. Kínában, Indiában.  Persze rögtön felmerült a kérdés az alapvetően a sznobériára építő iparágban: ha valami attól trendi, hogy „olasz”, azt hogy gyárthatják Kínában (ami gagyi)?

Nosza, a legnagyobbak megtalálták a megoldást: ne az áru mozogjon, hanem a munkaerő.  Olasz márka, olasz gyár, olasz földön. Kell ennél olaszabb? Hogy kínaiak dolgoznak? Na és?

A jó talján mesterek azonban egy dologgal elfelejtettek számolni: a kínaiak nem hülyék.

Gyorsan összerakták a képet: olasz cucc kell? Nesztek!

Pratoban sorra alakultak a kínai varrodák, mára a számuk nagyjából 3 200-ra nőtt. Az olasz-olasz cégek száma mára ennél sokkal kevesebb. A válság és az ádáz konkurenciaharc ugyanis alaposan megtizedelte őket, így aztán a helyiek körében is alaposan megnőtt a munkanélküliek száma.  Nehéz ugyanis versenyre kelni a szürke- és feketegazdasággal.

 Bár az olasz divat mellett az olasz maffia is világhíres, a kínaiak ebben az iparágban sem maradnak alul. Adót nem fizetnek, ha jön a hatóság, egyszerűen felszámolják a céget, majd egy napa rá újat alakítanak, és ott folytatják, ahol abbahagyták. A dolgozók jó része illegális bevándorlóként érkezik, és mivel a divatipar gyorsan pörög, az embercsempészet, mint melléküzemág szintén jó profitot hoz. 

A garázsvarrodákban dolgozók embertelen körülmények között élnek. Úgy tűnik, így is megéri: napi másfél millió dollár hagyja el Olaszországot, és kerül kínai bankokba – kisebb részben persze a keresetekből, nagyobb részt viszont a profitból, így turbózva tovább az amúgy is gőzmozdonyként robogó kínai gazdaságot. Az sem mellékes, hogy az olasz-kínai varrodák többsége kínai-kínai alapanyagot használ, vagyis nagyjából reszeltek az olasz textilgyáraknak is, Kína viszont ezen a téren is tovább dübörög.

A kérdés persze, meddig mehet ez így tovább. A feszültség ugyanis egyre nagyobb. A rendőrség, az adóhatóság tehetetlen: azt mondják, egy kisebb hadsereg kellene ahhoz, hogy a városban virágzó feketegazdaságot megfékezzék. A helyiek is egyre türelmetlenebbek: a bevándorlókkal szemben táplált előítéleteket csak tovább duzzasztják a gazdasági problémák, a munkanélküliség, és a növekvő bűnözés.

Szóval, értem én, hogy a mobilitás fontos a munkaerőpiacon, de ami az olasz divatipart illeti, ezt valaki jól elszabta.