A héten castingoltam. No, nem egy filmre, vagy valóságshowra, hanem magára a való világra. Munkatársat keresek. (Kerestem. Már ne jelentkezz, kérlek!)

Volt már így máskor is. Válság ide, egekbe szökő munkanélküliségi mutatók oda, valahogy mégsem ment könnyen. A jelentkezők többnyire földtől elrugaszkodott elvárásokkal indítottak, rá sem kérdeztek, konkrétan mi is lenne a feladat, maga a munka egyáltalán nem érdekelte őket. Jól hangzó titulusokkal dobálóztak, de amikor megkérdeztem, mi is volt a feladatuk a korábbi munkahelyükön valójában, hebegni, habogni kezdtek. Vagy, az egyetem kapuján kilépve, tapasztalatok nélkül, néhány lépcsőfokot lazán átugorva, naivan, kerek szemmel mondtak be olyan összegeket, hogy égnek állt a hajam.

Most viszont valami egészen más történt. Magam sem értem, honnan jött az ötlet (talán onnan, hogy magam is voltam hasonló helyzetben) gyeses anyukákra fókuszáltam.

Őket, (engem, amikor az voltam) a kutya se veszi komolyan. A munkaadók többsége valamiért azt gondolja, hogy ha egy nő szült, a méhlepény mellett az agyát is kitolta magából. És megbízhatatlan. És biztosan mindig beteg a gyereke.

Hát nem! Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy egy gyerek mellett csak tanulhat az ember. Önmagáról, és a világról. A felelősségről. A megbízhatóságról. Ezek olyan fontos dolgok, amelyek mellett eltörpül az óvodai bárányhimlő járvány réme.

Ráadásul, akire nem figyelnek, akit élből elutasítanak a legtöbb helyen, lojálisabb azzal a munkaadóval, aki végül csak hajlandó alkalmazni.

Ezt gondoltam, és most már bizonyítékom is van arra, hogy igazam volt. A Jól-Lét Alapítvány honlapján hirdettem. Ők évek óta foglalkoznak nők munkaerőpiaci reintegrációjával.  Segítenek munkát keresni, és az otthon töltött évek alatt megcsappant önbizalmat helyrezökkenteni.