Világszerte egyre nő az idős, magányos emberek száma. Csak az Egyesült Királyságban több mint egymillióan élnek egyedül. A Guardian cikkében három szakembert kérdezett arról, hogyan lehet küzdeni a már-már járványosnak nevezhető jelenség ellen.

Chloe Smee a Contact Elderly alapítvány munkatársa

Havonta egyszer vasárnap teadélutánokat szervezünk. A vasárnap szinte mindig a hét legmagányosabb napja. Ez az a nap, amelyhez a legtöbb szép, családi emlék kapcsolódik a régi időkből. Az én feladatom az, hogy összehozzam a magányos időseket az önkéntesekkel, akik ilyenkor 8-10 magányos embert látnak vendégül. Vannak ugyan hasonló kezdeményezések közösségi, szociális intézményekben, de amit mi csinálunk egyedi. Egészen más élmény az, amikor valaki a saját házában lát vendégül. Az idősek ilyenkor úgy érezhetik, tartoznak valahova, hiszen családtagként kezelik őket.

Az önkénteseknek próbálom elmesélni, hogy a magánynak ezer oka lehet. Vannak, akik régóta egyedül élnek, ehhez gyakorlatilag hozzászoktak. Vannak, akik házastársuk elvesztése után maradnak egyedül, vannak, akiknek a családja távolabbra költözik, de akad olyan is, aki azért veszíti el a kapcsolatait, mert már nem tud autót vezetni.

A munkám része az is, hogy felkutassam a 75 éven felüli magányos embereket. Ehhez önkormányzatoktól, szociális szervezetektől, orvosoktól kapok segítséget. Ez a munkám legnehezebb része, hiszen a leginkbb rászorulókat a legnehezebb megtalálni. A lényeg pedig az lenne, hogy azelőtt segíthessünk, mielőtt a magány fizikai és mentális betegségeket okoz.

A havi egy alkalom nem hangzik túl soknak, ám a résztvevőknek valójában rengeteget jelent. Találkoztam egy hölggyel, aki fizikailag aktív, független életet él, de arra panaszkodott, hogy a boltosokon kívül senkivel nem kommunikál. Azt mondta, már el is feledkezett a társalgás művészetéről.

Az első teadélutánt követően levelet kaptam tőle. „Vadonatúj élmény volt számomra, hogy ennyi ember között ilyen kellemesen érzem magam. A mosoly utána is egész nap ottmaradt az arcomon. Az önbizalmam az évek során elpárolgott, de remélem visszatér, most, hogy újra valahová tartozom.”

Sally McLachlan, a Friends of Elderly alapítvány munkatársa

Más feladataim mellett a Football Friends programot szervezem. Rengeteg programlehetőség van idős hölgyeknek, férfiaknak viszont alig néhány akad. Pedig egyes becslések szerint 2013-ra Nagy Britanniában az egyedül élő idős férfiak száma eléri a másfél milliót!

Ez egy öthetes program, amely 65 év feletti férfiaknak segít, hogy megismerjék kedvenc csapatuk történetét, találkozzanak más, hozzájuk hasonló szurkolókkal. Mivel megvan a közös pont, a közös szenvedély, a résztvevők sokkal könnyebben alakítanak ki kapcsolatokat. A program során megtanítjuk őket a közösségi oldalak használatára, így a program végeztével nem csupán kedvenc csapatukat tudják követni, de egymással is tartják a kapcsolatot.

A 67 éves Don az elsők között csatlakozott a programunkhoz. Ő nemsokkal azután, hogy nyugdíjba ment, balesetet szenvedett. Azt mondta nekem, sokkoló, mennyire gyorsan hozzászokik az ember az egyedülléthez, az elszigeteltséghez, mennyire észrevétlenül válik rutinná az, hogy el sem hagyja a saját házát. Próbált ugyan valamilyen aktivitást keresni, de a legtöbb lehetőség nőknek szól, férfiaknak alig akad valami. Aztán rátalált a Football Friendsre, ami megváltoztatta az életét.

Tapasztalataim szerint a szegénység ugyancsak hozzájárul az elmagányosodáshoz. A szegényebb időseknek komoly kihívást jelent például a közlekedés, vagy a modern technológiához való hozzáférés. A magány ellen csak úgy tudunk küzdeni, ha helybe visszük az olcsó programokat.

Paul McGarry, a Manchesteri Városi Tanács idősbarát csoportjának tagja

15 éve vezetem a város idősbarát programját. Ez rengeteg dolgot jelent a segélyezéstől kezdve egészen odáig, hogy hány idősotthoni férőhelyet kell építenünk, hogyan oldható meg az idősek közlekedése, hogyan lehet munkát találni azoknak, akik nyugdíj után is dolgoznának, egészen addig, hogy hogyan alakíthatunk ki idősbarát közösségi tereket, és harcolhatunk az idősek elszigetelődése ellen.

A munkánk legnehezebb része az, hogy elérjük, az idősekről végre ne a kórházi ágyak, a betegségek, a hátrányok kapcsán beszéljünk. Kiábrándító, hogy az „idős” jelző egy cimkévé vált. Az idősebb emberek aktív állampolgárok, sokan közülük dolgoznak, közösségeket szerveznek, nagypapák, nagymamák. Meg kell változtatnunk azt, ahogy az idősekről beszélünk, gondolkodunk.

Országos átlagban Manchester belső része az, ahol a legnagyobb arányban élnek idős, magányos emberek, az egyedüllét mégis tabu téma. Az emberek egyszerűen nem szeretnek a magányról beszélni. Ahhoz, hogy megmozgassuk őket, másként, pozitívan kell fogalmazni. Szórakozz, legyél a részese!

A városban több olyan program is működik, amely a szociális kapcsolatokra fókuszál. Van egy saját idősklubunk, amely egy korábbi tanácsi épületben működik, szerveznek kreatív írás tanfolyamokat, közös kirándulásokat.

Nem a város vezetésének kell kitalálni, mire van szükség. Forrásokat persze kell biztosítani, de alapvetően meg kell hallgatni az érintetteket, mit is szeretnének. Ha azt mondják, nekik nem délutáni társastánc kellen, hanem egy night club, akkor night clubbot kell szervezni.

December elején közösen szelfiztem Derekkel, aki egy idősotthonban él, a 90. születésnapján. Ő írt egy tízes listát arról, mit kellene tenni a magány ellen. Olyanok szerepeltek rajta a többi között, mint a tanulás, a számítógép használat és a barátokkal való beszélgetés. Ezt a listát minden idősekkel foglakozó szervezetnek elküldtem.