A legtöbb karrier tanács arról szól, hogyan jussunk feljebb a ranglétrán. Az általános vélekedés szerint ugyanis a sikeres ember az, akinek a névjegykártyáján valami fontos, vagy annak tűnő titulus szerepel. Talán meglepő, de a californiai Office Team felmérése szerint négy munkavállalóból három egyáltalán nem vágyik előléptetésre.
Ha jobban belegondolunk, érthető. Az orvosok többsége például azért választotta ezt a hivatást, hogy embereket gyógyítson, nem pedig azért, hogy egy szervezetet irányítson, egész nap íróasztal mögött üljön. Jó esetben a tanár is inkább a gyerekeket és a katedrát választja az iroda helyett. Vagyis vannak, akik szeretik a munkájukat, és nem vágynak másra, mint arra, hogy tisztességesen dolgozhassanak. Akadnak szép számmal olyanok is, akik megelégszenek egy kevésbé izgalmas munkával, cserébe viszont több szabadidőt kapnak, és jut energiájuk arra, ami számukra igazán fontos: családra, hobbira. Mások egyszerűen tehernek érzik, ha embereket kell irányítaniuk, és a beosztottak munkájáért is felelősséget kell vállalniuk. Ezek mind nagyon is elfogadható, emberi okok. A többség azonban soha nem mondja ki, inkább csendben marad, nehogy a főnök úgy gondolja, hiányzik belőle az ambíció. Akiben nincs ambíció, nem akar előrelépni, rossz munkaerő – tartja az általános vélekedés. Pedig sokan vannak, akik egyszerűen úgy érzik: megtalálták a helyüket, az adott pozícióban tudják – és akarják - a legtöbbet kihozni magukból. Ugyanakkor a pszichológus arra figyelmeztet: az emberek többsége annyira fél a kudarctól, hogy nem meri magát új szerepben kipróbálni. Ezért az előléptetés kapujában nem árt, ha legalább magunkhoz őszinték vagyunk. Ha nem az tart vissza valakit, hogy tökéletesen elégedett a munkájával, hanem az esetleges bukástól való félelem, biztos, hogy örökké sikertelennek érzi majd magát.
