Érdekes, hogy manapság mindenki olyan okos ügyes és talpraesett és természetesen ő a legalkalmasabb az adott állásra. Nem is értem, hol voltak eddig ezek az emberek, hogy egyszer csak a babyboom mintájára hirtelen egyszerre árasztják el a 21. századot óriási tudásukkal és egyéniségükkel. Kikről is beszélek? Az éppen középiskolából, vagy felsőoktatásból kikerülő „felnőtt” emberekről, akiknek bár a tojáshéj visszaköszön, anyuci-apuci pénztárcája is gyakran nyílik, mégis azt gondolják, hogy ők már készen vannak, és márpedig tudják a frankót.
Persze, mindenki arról beszél, hogy a mai fiatalok így meg úgy, az oktatási rendszer hibája, ésatöbbi ésatöbbi. És itt válasszuk ketté a dolgokat: az ugyanis, hogy egy fiatal a munkahelyen nem (sem) tud viselkedni, és nincs benne semmiféle alázat sem a munka sem a többiek iránt, sokkal messzebbre vezet, mint egy félresikerült diploma.
Ha már hangoztatjuk, bezzeg az én időmben, akkor azt se felejtsük el, hogy ezeket a mai fiatalokat valakinek fel is kellett nevelni. Kik is voltak azok? És vajon miért is sikerült ez az ügy ennyire félre? Talán csak nem egy korábbi tapasztalat, az ő szüleik, az elnyomó hierarchiában működő előző rendszer hagyatéka a dolog? Persze túl egyszerű és könnyű lenne mindent a szocializmusra fogni. És azzal sem megyünk semmire, ha mindig mindent túlkompenzálunk, és a nagy szigorúságra óriási önérzettel és önbizalommal válaszolunk.
Nem régen voltam egy konferencián, ahol a résztvevő előadók lesújtó véleménnyel voltak a szakmai gyakorlatra jelentkező fiatalokról, akik persze felháborodással vették tudomásul, hogy „hát az ő tudásukkal és képzettségükkel miért kell nekik kávét főzni…” Mire az egyik előadó elmondta, hogy talán éppen ő lehet az, aki a legjobb kávét főzi, és ha ezt mások is észreveszik, talán könnyebben megragadhat az adott cégnél. Persze a hallgató felháborodott, mert nem értette, hogy az ő nagy küszködéssel megszerezett papírja ugyan miért csak arra jogosítja fel, hogy kávét főzzön, ne adj’ isten kapcsolatba kerüljön a többi dolgozóval, beszélgessen pár mondatot a munkatársaival.
Megértem, nehéz belátni azt, hogy ha egy életen keresztül mi vagyunk anyuci kicsi fia-lánya, akkor nehéz ebből a szerepből kitörni. De talán nem kell ahhoz diploma, még talán OKJ-s képzés sem, hogy azt az aprócska tényt belássuk, hogy a mellettünk dolgozó ember is valakinek a kicsi fia-lánya volt, és valaki őt is éppúgy isteníti. Félreértés ne essék, nem az egészséges önbizalomról és önképről beszélek, hanem arról, hogy ma a diákok a felsőoktatásból kikerülve egyből hierarchia tetején kezdenének, és sértve érzik magukat, ha valaki tükröt mutat nekik, mert nem értik a képet. Pedig csak önmagukat látják…
(Két aprócska megjegyzés:
- Mindenekelőtt tisztelet a kivételnek, a talán létező, kivételt képező szakmáknak.
- Mielőtt bárki megkövezne, én is a ’mai fiatalok’ generációjának tagja vagyok, talán ezért van a dologról ilyen határozott véleményem…)
