Sokan, sokféleképpen értékelik a kormány tervezett lépéseit a felsőoktatás reformja ellen. Maga a reform egyébként valószínűleg üdvös lenne, hiszen a bolognai rendszer nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket (ami egyébként nem biztos, hogy maga a rendszer hibája, az ok szerintem sokkal inkább a bevezetés hogyan-jában keresendő, de ez egy másik történet.)

A Facebookon már több mint 30 ezres támogatottságot szerzett magának a felsőoktatási törvénymódosítást elutasítók száma (és egyre csak nő). Mi ellen is folyik itt a tiltakozás tulajdonképpen? Egyfelől a vizsgaalkalmak számának csökkentése, a hallgatók jogaikba való beleszólásának korlátozása és több más dolog váltotta ki az indulatokat. Azonban minden éremnek két oldala van. És én most nem a hálásabb oldalt választom. Inkább amellett érvelnék, hogy miért is kell néhány szigorítást bevezetni az oktatásban.

A vizsgaalkalmak számának csökkentése, és a tárgyújrafelvétel problémája szerintem egyszerűen megoldható feladat lenne: a szakok külön-külön vizsgálatával, és más számok alkalmazásával lehetne igazságot tenni a „büfészakok” és a nehezebb, nagyobb energia befektetést igénylő szakok között. Mert nem minden esetben jogos a 4 vizsgaalkalom, de olyan is van, hogy a hallgató dolgozik, és több időbe telik, míg eljut oda, ahol nem dolgozó társai vannak.

A HÖOK kérdésköre nehezebb falat. Szerteágazóbb a dolog, mint elsőre tűnik, bonyolultabb a kérdés, mint a vizsgaalkalmak száma. Mert az vagy van, vagy nincs. A hallgatói önkormányzatok lobbi ereje azonban elég nagyra tud nőni. Sőt, hatalmasra. A dékánválasztást is befolyásolhatják, és máris megérkeztünk. Az egyetemi vezetők, a hatalommal rendelkezők kezéből kivenni a vezetést, és az új, friss emberek kezébe tenni nem éppen veszély nélküli. Bárhogy elsülhet. És lehet, hogy egyesek nem akarnak kockáztatni…