A kérdéssel Magyarországon is sok frissen végzett diplomás szembesül. Kínában és Indiában viszont milliókat érint. Mindkét országban jellemző, hogy az egyetemek szinte gomba módra szaporodnak, mégsem tudnak tanulási lehetőséget biztosítani minden arra vágyó diáknak. A szülők generációja ugyanis még abban a tudatban nőtt fel, hogy a tudás olyan érték, amely egyenes utat jelent a nyomorból való kiemelkedéshez, a biztos megélhetéshez.  A friss diplomások azonban azzal szembesülnek: nincs elég állás, vagyis pontosabban olyan állás nincs, amely a végzettségüknek megfelelő.

Eközben a két óriási ország gyáraiba egyre nehezebben találnak kétkezi munkásokat.  A szállodákban hiány van nyelveket beszélő szakácsokból, felszolgálókból. Az  ázsiai gazdaságok autók, mobiltelefonok, laptopok millióit gyártották le, mára viszont alig akad olyan szakmunkás, aki ezeket karbantartaná. Az International Herald Tribune riportja szerint az indiai és a kínai munkaadók ugyanazzal a problémával szembesülnek: egyszerűen eltűntek a jól képzett szakmunkások a munkaerőpiacról. Szinte senkit nem vonz a kétkezi munka, pedig a kínai statisztikák szerint a szakmunkások 95%-a azonnal talál munkahelyet.

Indiában egyre több a magán szakmunkásképző iskola, amelyekben a hagyományos oktatási keretek közül kilépve, és a piaci igényekhez alkalmazkodva az elmélet helyett a gyakorlati oktatásra, a készségek fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Ezekben az intézményekben aztán együtt tanulnak azok, akik kiestek a középfokú oktatási rendszerből, azokkal, akiknek a zsebében már ott lapul egy diploma, de kénytelenek voltak feladni az álmaikat.

Kínában pedig alapítványi iskolát hoztak létre, ahol azoknak a szegény vándormunkásoknak a gyerekeit képzik, akik vidékről, a jobb élet reményében költöztek a nagyvárosokba. A program mindenütt a helyi igényekhez alkalmazkodik. Az ipari régiókban például autó összeszerelőket, míg a turista központokban cukrászokat képeznek.