Kezdetben a fiatal, aktív korosztályt célozták az úgynevezett „okos” fejlesztések. Aztán jöttek a gyerekek. A fejlesztők végre felfigyeltek egy nagyon is népes korosztályra, és úgy tűnik, eljött az időseknek szánt okoskütyük ideje. Kérdés persze, hogy az egyelőre leginkább vásárokon, bemutatókon megjelenő fejlesztések a közeljövőben valóban az idősek mindennapjainak nélkülözhetetlen részévé válnak-e, vagy gyorsan a feledés homályába merülnek. Egyetlen gond van ugyanis velük: aki fejlesztik, kitaláljak őket, csupán statisztikákból, külső szemlélőként ismerik a korosztály problémáit. Ezzel együtt az irány bíztató, és bizonyosan van néhány olyan innovatív eszköz, amely valóban sokaknak segíthet.

Itt van például a csípőlégzsák. Tény, hogy idős korra romlik az emberek többségének az egyensúlyérzéke, mozgáskoordinációs képessége, mindez pedig azzal párosul, hogy a csontok gyengülnek. Egy egyszerű esés könnyen eredményezhet csípőcsont- vagy combnyaktörést, amelyből az idős betegek jelentős része soha nem épül fel. Csak néhány adat, hogy érzékeltessük a probléma súlyát: az előrejelzések szerint 2050-re éves szinten 5 millió csípőtörésre kell számítani. Csak Franciaországban 65 ezren kerülnek kórházba egy év alatt ilyen sérüléssel. 10-ből 9 esetben a törést egy szimpla esés okozza. A balesetek után az 55 évnél idősebb áldozatok 23%-a egy éven belül meghal. 50%-uk mozgása olyan súlyos mértékben korlátozódik, hogy elveszítik önállóságukat.

Feltalálói szerint az okosövvel vagy csípőlégzsákkal ezek a számok radikálisan csökkenthetőek. Ahogy az autóba szerelt légzsákok ütközéskor aktiválódnak, az övbe szerelt légpárnák eséskor nyílnak ki, így védve viselőik legsérülékenyebb csontjait. A gond csak az, hogy amíg nem történik meg a baj, az emberek legnagyobb része nem veszi komolyan a problémát, így kérdés, hány veszélyeztetett idős hajlandó arra, hogy az övet éjjel nappal viselje a ruhája alatt. A másik probléma az ár: az öv – legalábbis egyelőre – igencsak borsos, 800 dolláros áron kerül piacra.

Az esés, csonttörés problémára más fejlesztők is felfigyeltek: az E-Vone nevű társaság okos cipői ugyan nem a megelőzést szolgálják, hanem a gyors segítségnyújtást teszik lehetővé. A cipőkbe applikált mozgásérzékelők azonnal értesítést küldenek a családtagoknak, gondozóknak, ha a cipő viselője elesik. A cipő maga, finom rezgéssel adja viselője tudtára, hogy a jelzés elment. A divatérzékeny francia fejlesztők rögtön 26 féle modellt dobtak piacra, az aranyosan csillogó párducmintástól a púderrózsaszínig, így is kérdés, vajon ki az, aki ugyanazt a cipőt viseli télen nyáron, a latyakos utcán és a szobában, nem is beszélve az éjszakákról. A cipőt havi 30 euros áron lehet „bérelni”. Az árban benne van az üzenetküldő szolgáltatás, és évi egy pár új cipő.

Ennél sokkal egyszerűbb megoldást jelentenek ugyanerre a problémára a riasztós nyakláncok vagy karkötők, amelyeknek rengeteg változata létezik. Ráadásul sokkal életszerűbb, hogy egy karkötőt folyamatosan viseljünk, mint az, hogy a nap 24 órájában ugyanazt a cipőt hordjuk. Persze, az is előfordul, hogy a karkötő hetek óta az éjjeli szekrényen pihen, mert a tulajdonosa egyszerűen elfeledkezik róla.

Nem gond, Aladin, az okoslámpa a feledékenyeknek is jó megoldás lehet. Már nem is meglepő: egy mozgásérzékelőről van szó, amely a megadott kontaktnak küld jelet, ha esést érzékel. Itt viszont az a probléma, hogy csakúgy, mint a biztonsági célú mozgásérzékelők, Aladin is csak egy bizonyos hatókörön belül lát.

A Lili Smart nevű fejlesztés valójában egy csomag, amely többféle funkcióval rendelkezik, és elsősorban olyan idősek életminőségének javítására fejlesztették, akik mentális betegségekkel, demenciával küzdenek. Havi 30 eurós szolgáltatási díjért 3 komponense van: Az elsőn keresztül az idősgondozók díjmentesen kommunikálhatnak a céggel szerződött egészségügyi szakemberekkel, konkrét helyzetekben segítséget, tanácsokat kaphatnak. A második elem egy nagyon egyszerű okosóra: ezt az idős ember viseli, a kijelzőn pedig megfelelő időközönként megjelenik egy pirula képe, így emlékeztetve a pácienst arra, hogy ideje bevenni a gyógyszert. A harmadik elem pedig egy mozgásérzékelő készlet. Az érzékelőket ezúttal nem a beteg viseli, hanem azokat különböző tárgyakra kell helyezni. Például a gyógyszertartóra, hogy jelezze a gondozónak, ha megmozdították. A hűtőajtóra, hogy lehessen tudni, a gondozott étkezik-e rendszeresen. Az, hogy az apró viselkedésbeli változások monitorozhatóak, illetve az egyszerű óra, jó ötletnek tűnik. Ugyanakkor az idősgondozásban jártas szakemberek szerint egy súlyosabb fokú demens betegnél például a pirula képe nem indít be semmiféle asszociációt, így teljesen felesleges. Amúgy a gyógyszerszedésre számtalan más applikáció is emlékeztethet, és mint a felmérésekből kiderült, ezek egyike sem vált még be demenciában szenvedő betegeknél.

A jószándék vitathatatlan, de még bőven van hová fejlődni. Az idősgondozásban dolgozók többsége úgy véli, nem ártana, ha a fejlesztésekbe a többnyire fiatal mérnökökből álló csapatok bevonnának néhány a technika iránt elkötelezett idős embert is. Nem elég ugyanis az időskori problémákról szóló statisztikákat ismerni: az idősek szokásairól, érzéseiről is többet kellene tudni. Empátia és a méltóság tisztelete: ez lenne az alap ahhoz, hogy egy amúgy hasznos kütyü széles körben elterjedhessen. Erre jó példa az a forradalom, amely az elmúlt időszakban a hallássegítő eszközök terén zajlott: míg a korábbi, amúgy jól működő, de óriási, kényelmetlen és ronda hallásjavító eszközöket a rászorulók többsége visszautasította, az apró, kényelmes és dizájnos készülékeket egyre többen viselik.