Egy korábbi bejegyzésben arról írtunk, hogy kérdéses az elv működőképessége, amely alapján a közszolgálatban dolgozó emberek számát megritkítják. Sok helyen hallani, hogy túlfoglalkoztatottság van, amit egyébként viszont semmilyen kimutatásban nem jelenik meg.

Akkor honnan jön mégis ez a gondolat? Talán az emberek saját tapasztalataiból, amit látnak maguk körül? Igen, valószínű ismételten a könnyű általánosítás csapdájába estünk. Egyfelől érthető a dolog, hiszen amikor azt látja az ember, hogy egy ezer fős kistelepülésen valakit folyamatosan közcélú munkásként alkalmaznak, csak mert nem akar ingázni napi egy órát, és kényelmesebb mondvacsinált munkákat végeznie, akkor talán joggal háborodik fel az ember.

Természetesen ott a másik oldal: amikor valakit mintegy 30 évnyi munkaviszony után raknak ki az állásából, nem foglalkozva azzal, hogy az illető hogyan végzi munkáját, mit tud kezdeni magával. Nem kell ahhoz nagy lángésznek lenni, hogy belássuk: még ha szükség is van leépítésekre, a módot nagyon meg kellene válogatni. Egy-egy idősebb, sok éve ugyanazon a területen dolgozó ember sokkal nehezebben vált, szokja meg az újdonságokat. Pláne, ha az az újdonság a munkanélküliség.

Átképzések szervezésével, valamiféle utókövetéssel azonban sokat lehetne segíteni. Meg persze felmérésekkel, vagy csak egyáltalán nagyfokú belátással. Például abban, hogy nem hozok létre nyakra-főre kitalált munkahelyeket a kapcsolati hálómban szereplő kedves embereknek, hanem tényleges hatékonyan, és ésszerűen működtetek egy-egy intézményt. Persze ehhez sokat kell még fejlődni…