Vajon melyik az első külföldi ország, amelyik eszébe jut bárkinek, ha mégsem találta volna meg számítását itthon? Igen, nekünk magyaroknak ez Ausztria, a sógorék, ahogy emlegetjük jó szívvel manapság az egykor oly gyűlölt rokonságot. Ugyan meglehetősen bulváros, és eléggé féloldalas anyagot szerkesztett az ottani munkavállalás árnyoldaláról a Napló stábja, de olyan alapvetőségekre is rávilágított, amiket – úgy tűnik – nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Sőt, az egyik lényeg éppen az a tévhit, hogy rengeteg a kétkezi munka, és jól meg is fizetik, mert egyrészt nem vesznek fel akárkit, és azt sem feltétlenül fizetik meg kellőképpen, aki másik országban látott napvilágot. Még mindig muszáj azt is kihangsúlyozni, hogy nem csak nem szívesen látott ember, aki nem tud németül, hanem igen hamar be is csaphatják szomszédaink – akik persze simán kirakják a táblát, hogy ne lopj.

Jó lett volna tudni, hogy az osztrák szakszervezetek mit szólnak az ottani visszaélésekhez, amit NEM honpolgárok ellen követnek el, mindenesetre megnyugtató, hogy az igazságszolgáltatás nem csak gyorsabb, mint idehaza, de talán szigorúbb is, a precedens miatt – nálunk is ennyire szerves részét kellene képezze az országimázsnak ez a hozzáállás.

Szóval ugyan nem szórakoztató, de a valósághoz közelebb álló összeálításból tudhatjuk meg az ezeréves igazságot: sehol sincs kolbászból a kerítés, és ahol az lenne, oda sem feltétlenül engednének be minket, vagy csak sajátos feltételek mellett. Nos, ezt eddig is tudtuk… kívánkozna ide, de hát a példák alapján inkább csöndben maradunk.
 

Egyetlen mondatban

Ami talán szintén többet érdemelt volna a riportfilmben, az a diplomások helyzete ugyanott, pedig több mint valószínű, hogy sokkal kevesebb panaszt hallottunk volna, és sokkal több elégedetten nyilatkozó hazánkfiát, mert a minőséget mindenhol vastagon honorálják –úgy értve: minden, máris nagyon fejlett osrszágban.
 

De csak végső kiállásban hangzott el a riporternő szájából, hogy amúgy Ausztriában nagyon szívesen látják a mérnököket, orvosokat, és informatikusokat. Egy szempontból mégis érthető, hiszen ebben mi nem vagyunk büszkék magunkra: az elvándorló tehetségekre, akik – hogy nagyon finoman fogalmazzunk – egyáltalán nincsenek megbecsülve.

Ehhez kellene egészen komoly forradalom itthon. Jól képzett szakembereink ugyanis vélhetőleg tévénézés nélkül is tudják, hol, milyen lehetőségek várnak rájuk, sőt, talán eleve nemrég szerzett bécsi lakásuk nappalijában nézték végig a TV2 színes hírháttér-műsorát. Esetleg megcsörrent a telefonjuk, és otthoni évfolyamtársuk érdeklődött, tényleg van-e még hely.