A bumeráng gyerekekről sok cikk született már. Ők azok, akik tanulmányaik befejeztével visszatérnek a szülői házba,mert nem kapnak munkát, vagy ha kapnak is, olyan kevés pénzért, hogy képtelenek arra, hogy önálló életet kezdjenek.  Ők beszélnek. Elmondják azt, hogy milyen helyzetbe kerültek. A világ számtalan országában akár az utcára is kimennek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy – bár tele vannak ambícióval – csapdába kerültek.

A New York Times most egy sokkal csendesebb csoportról ír. Ők a bumeráng szülők. Michele és Jenni anya és lánya. Előbbi 60, utóbbi 35. Egy fedél alatt élnek. Nem a szülői házban, hanem Jenni belvárosi apartmanjában. Michele ugyanis annak idején komoly hitelt vett fel azért, hogy lánya tanulhasson. Egyfelől nézve mondhatnák, sikersztori az övé, hiszen Jenni elvégezte az egyetemet, és most jó állása van egy PR cégnél.

Csakhogy, Michele időközben elvált, és a munkahelyét is elveszítette. A hitelt és a kamatokat azonban fizetnie kell.  A lánya szerencsére nem hagyta magára. Amikor megtudta, hogy édesanyja egy fűtetlen alagsori lakásba kényszerült, azonnal magához költöztette. “Nem könnyű” – mondja Michele. “Jenni bűnösnek érzi magát, én pedig tehernek.”

Michele nincs egyedül. Szülők milliói kerültek hasonló helyzetbe az Egyesült Államokban. A legjobbat akartták a gyerekeiknek, és hitelből fizették az iskolákat. Aztán jött a válság, egy betegség, elvesztették a munkájukat.  A többség azonban, amíg megteheti, nem beszél. Nem akarja, hogy a gyereke bűntudatot érezzen, hogy a szomszédok, az ismerősök megtudják, a kívülről tökéletesnek látszó életük gyakorlatilag összeomlott.

“Megbuktam, mint szülő” – mondja egy apa New Jersey-ből. “Az idősebb gyerekeimet magániskolákban tanítattam, hitelből.  Boldog voltam, hogy segíthetem őket abban, hogy könnyebben ionduljon a karrierjük. A legkisebbnél erre már nincs lehetőségem. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek beszélni vele erről.”