Állásinterjúkon gyakran hangzik el a kérdés: Mik a leggyengébb pontjai? Valószínűleg mindenki számít erre, bár igazán senki nem várja. Pedig sokszor már az interjú legelején elhangzik. Hadd érezze csak a jelölt, hogy forró székben ül!
De létezik jó válasz? Sablon válasz aligha. Fontos ugyanis, hogy a válasznak – amellett, hogy van igazságtartalma – bele kell passzolnia abba a képbe, amit az interjúztató elvár. Nyilván, egy könyvelő azonnal kiüti magát, ha arról kezd beszélni, hogy gyakran szétszórt.
Az viszont mégiscsak fontos, hogy olyan gyengeségekről beszélünk, amelyek igazak. De egy rövid válasz, és aztán csend! A túlzott őszinteségből is megárt a sok. Szóval, válasszunk egyet, és mondjunk hozzá példát, a példát pedig toldjuk meg saját, pozitív kicsengésű fejlődéstörténetünkkel. „Régebben komoly gondot okozott, ha nyilvánosság előtt kellett beszélnem” Itt jöhet egy sztori az izzadó tenyérről, az összekevert papírokról. Majd a folytatás: „Ekkor rájöttem, hogy fejlesztenem kell ezt a képességemet.” És a pozitív kicsengés: „Bár még mindig kellemetlenül érzem magam hasonló helyzetekben, ez szerencsére már nem látszik rajtam.” Vigyázat, a fenti sztorit csak akkor használjuk, ha igaz! És akkor semmiképpen, ha például szóvivőnek pályázunk. A sablon viszont működik.
És még valami. Ha mindeközben arra gondolunk, hogy az interjúztatónak is vannak gyenge pontjai, sőt olyan gyenge pontjai is, amiket nem szívesen teregetne ki, könnyebben megy a válaszadás.
