Ki az az alkalmazott, akinek soha nem fordult meg a fejében egy idegesítő reggeli értekezleten: most felállok, közlöm, hogy felmondok, kisétálok, és bezárom magam mögött az ajtót?  A többség azonban soha nem megy el idáig.

Pedig egyre gyakoribb az érzés – mondja Nancy S. Molitor, klinikai pszichológus. “Sok olyan kliensem van, aki éveket húzott le egy cégnél, és legfeljebb annak tud örülni, hogy ebben a kiszámíthatatlan gazdasági környezetben egyáltalán van állása. Néhányuknak fizetésemelést ígértek, de elmaradt. A korábban megszokott bónuszokat is elsöpörte a recesszió, és most, hogy úgy tűnik, elindult a gazdaság felfelé, a cégek még mindig óvatosak, nem nagyon térnek vissza a korábbi politikájukhoz. Az eredmény: csalódott munkavállaló, aki úgy érzi, hogy miközben ő a rossz időkben kitartott, hiába jönnek jobb idők, kihasználják a munkahelyén.”

Mások a tarthatatlan munkahelyi állapotok miatt gondolkodnak a felmondáson: erőszakos főnök, kibírhatatlan munkatárs, túlterheltség. Molitor szerint a csalódottság sokszor érthető.

Érthető ugyan, de a teátrális kivonulás nem javallott. A felmondásnak ugyanis súlyos következményei vannak, amelyek ugyan kézenfekvőek, de felfokozott érzelmi állapotban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Várjunk legalább egy hetet! Ez alatt az idő alatt beszéljük meg problémáinkat közeli barátainkkal, családtagjainkkal, vagy akár a pszichológusunkkal. Egy kolléga is jó választás lehet, hiszen ő közelről ismeri a céges viszonyokat. Közeli munkatársat viszont csak akkor válasszunk, ha száz százalékig biztosak vagyunk a diszkréciójában.

A pszichológus szerint az is gyakori, hogy az általános rosszkedvünket, levertségünket vetítjük ki a munkára, főnökre, kollégára. Ha adunk magunknak időt a higgadt gondolkodásra, akár az is kiderülhet, hogy nem a munkahelyünkkel van baj.

Ha viszont kiderül, hogy mégis menni kell, óvakodjunk a drámai finálétól. Ha bezárunk magunk mögött egy ajtót, nem nyílik automatikusan új. Az ajtók nyitogatásához segítség kell. Például egy jó ajánlólevél. Ilyet pedig aligha kapunk, ha döbbent és sértett főnököt, kollégákat hagyunk magunk után.