A KSH a múlt hét végén közölte legfrissebb munkaerőpiaci adatait, amelyekből kiderül, hogy ismét nőtt a munkanélküliség Magyarországon. A ráta most 11,6%-on áll.

De ne búslakodjunk: mindennek van rózsaszín oldala. Íme:

 Vadul stresszelünk. És stresszelni is fogunk. Legalábbis tíz európai munkavállalóból nyolc így gondolja. Az Ipsos MORI kérdése kifejezetten a munkahelyi stresszre vonatkozott. Ráadásul a többség többsége, 52% szerint a következő öt évben a stressz nagymértékű növekedése várható.

A vizsgálatnak biztosan hihetünk, hiszen 36 európai országban több mint 35 ezer dolgozót kérdeztek.

Érdekes, hogy míg mi magunkat a legpesszimistább népnek tartjuk – sokszor joggal – ebben a kérdésben optimistábbak vagyunk, mint Európa általában! Magyarországon ugyanis a megkérdezetteknek „csupán” 68%-a számít a stessz növekedésére. Vagy lehet, hogy nálunk már nincs hova nőni a feszültségnek? 14% szerint már most is a topon vagyunk, és innen csak lefelé vezet az út.

Érdekes ezt a felmérést összevetni egy másikkal, ami azt vizsgálta nemrég, hogy mitől parázunk leginkább: magasan nyert – nem csak itthon – a munkahely elvesztése.

A para, munkanélküliség megoldásra sajátos, bár más szempontból klasszikus, mondhatni „gordiuszi” megoldást talált egy sógor, akinek esete bejárta a bulvársajtót. Nem kardot használt ugyan, hanem körfűrészt. Lazán lenyeste és tűzre dobta a saját lábfejét, csakhogy ne kelljen dolgoznia. Éppen a munkaügyi központba kellett volna mennie, hogy felülvizsgálják egészségügyi állapotát, és megállapítsák, jár-e még neki segély. Arról egyik cikk sem számol be, hogy ezután hogy döntött az osztrák hatóság. Tény, hogy nincs lába. Az is tény – már bocsánat – hogy komplett hülye. Vagyis máris két ok arra, hogy munkára alkalmatlannak nyilvánítsák. Viszont legalább a munkahelyi stressz nem veszélyezteti. 

 Már megint egy kutatás!  Ezúttal nem brit, hanem amerikai kutatók vették górcső alá a munkahelyi viselkedést, amely úgy tűnik, kiapadhatatlan muníciót biztosít a különböző egyetemi kutatócsoportoknak.

A helyzet: a főnök az egyik munkatársat igazságtalanul lehordja a többiek előtt. A kérdés: ki, hogy reagál. Nem. Senki nem kuncog, senkiben sem gerjed káröröm, senki nem gondol arra, huh, én megúsztam, senki nem érzi, úgy kell neki. Ez egy amerikai kutatás.

Vagyis mindenki roppant empatikus, csak különböző mértékben és formában. Amerikában a nők a nőkkel, míg a férfiak a férfiakkal éreznek inkább együtt. Talán azért, mert könnyebben beleképzelik magukat, egy azonos nemű kolléga helyzetébe. Mégegyszer leírom: Amerikában.

Egymással együttérző kolléganők? Megérdemli, ha már úgyis soványabb nálam! Megérdemli, mert van pasija! Megérdemli, mert ő megvette magának azt a táskát, amit én nem tudtam! Ennyit a munkahelyi szolidaritásról.

De vissza a kutatáshoz, amelyből az is kiderült, egészen máshogy együttérzőek a nők, mint a férfiak. A megkérdezett 453 éttermi dolgozó négy különböző típusú érzelemből választhatott: harag, félelem, szorongás, vagy demoralizálónak találják a helyzetet. 

Míg a nők többsége az utolsó opciót választotta, vagyis demoralizálónak találta a helyzetet, addig a férfiaknál ez az érzelem az utolsó volt a skálán, ők inkább dühöt éreztek.

Hogy a kutatásból milyen konklúziót lehet levonni? Nem tudom. Talán azt, hogy Amerikában nem ismerik a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitást. Vagy csak jobb színészek.