Már megint egy kutatás!  Ezúttal nem brit, hanem amerikai kutatók vették górcső alá a munkahelyi viselkedést, amely úgy tűnik, kiapadhatatlan muníciót biztosít a különböző egyetemi kutatócsoportoknak.

A helyzet: a főnök az egyik munkatársat igazságtalanul lehordja a többiek előtt. A kérdés: ki, hogy reagál. Nem. Senki nem kuncog, senkiben sem gerjed káröröm, senki nem gondol arra, huh, én megúsztam, senki nem érzi, úgy kell neki. Ez egy amerikai kutatás.

Vagyis mindenki roppant empatikus, csak különböző mértékben és formában. Amerikában a nők a nőkkel, míg a férfiak a férfiakkal éreznek inkább együtt. Talán azért, mert könnyebben beleképzelik magukat, egy azonos nemű kolléga helyzetébe. Mégegyszer leírom: Amerikában.

Egymással együttérző kolléganők? Megérdemli, ha már úgyis soványabb nálam! Megérdemli, mert van pasija! Megérdemli, mert ő megvette magának azt a táskát, amit én nem tudtam! Ennyit a munkahelyi szolidaritásról.

De vissza a kutatáshoz, amelyből az is kiderült, egészen máshogy együttérzőek a nők, mint a férfiak. A megkérdezett 453 éttermi dolgozó négy különböző típusú érzelemből választhatott: harag, félelem, szorongás, vagy demoralizálónak találják a helyzetet. 

Míg a nők többsége az utolsó opciót választotta, vagyis demoralizálónak találta a helyzetet, addig a férfiaknál ez az érzelem az utolsó volt a skálán, ők inkább dühöt éreztek.

Hogy a kutatásból milyen konklúziót lehet levonni? Nem tudom. Talán azt, hogy Amerikában nem ismerik a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitást. Vagy csak jobb színészek.