Ha nincs munkahelyed nem kapsz lakást, ha nincs lakásod nem kapsz munkahelyet – szól az egyik alaptétel, de mi van akkor, ha nincsenek lakhatási gondjaink (de még ha éppen vannak is), viszont tényleg olyan sok időt töltünk el a munkahelyünkön, hogy perkvázi a haza- és a visszautazás már nem fér bele az időnkbe? Miért néznek lesajnálóan a kollégák, ha bent ébredtünk? Miért rúghatnak ki akár egy állásból, ha úgy ítélik meg, hogy túlságosan „beleszerettünk” a helybe, ahol alkotunk? De hát mi épp a cégnek éltünk!
Tulajdonképpen azért foglalkoztat a gondolat, mert sokszor átéltem pályám során, hogy egy-egy nagy ívű projekt, vagy akár csak egy új feladat betanulása alatt folyton belefutottam(tunk) abba a problémába, hogy most már minek hazamenni, amikor reggel folytathatjuk tovább? Tíz éve például, egy médiumnál kezdtem dolgozni, ahol szerencsére fiatalos hangulat uralkodott, és nem volt semmi meglepő benne, ha valaki a vendégváró szoba kanapéján aludt. Velem többször is megesett, mert nappali műszakos voltam, de egyben hetente egyszer egy éjszakai részfeladatot is csináltunk hárman, és volt, hogy az éjjeli munka után reggel megint kezdtem – épp arra volt elég az idő, hogy utána legyen erőm azt a napot is végigtolni.
Aztán az a folyamat ment végbe, amit mondjuk a lakóházakról is elmondhatunk: szüleink egyik kedvenc játéka volt például a lakótelepen bújócskázni a tömbök között, mert bármelyik épületbe be lehetett jutni, aztán a rendszerváltás éveiben, a rohamosan romló közbiztonság miatt egyszer csak mindenhová felszerelték a kapucsengőket. Így múlt el egy korszak. Biztonsági szolgálatot kapott a munkahelyünk is, és mindenkinek meg kellett indokolni, mikor mit dolgozik, és meddig, és persze szó sem lehetett többet az ott alvásról.
De miért? A történetből az is kitűnik, hogy persze az a munkahely sem rendelkezett mondjuk rendes ággyal, akárcsak egy kihajtható fotel képében sem, és inkább hallgatólagosan eltűrték, semmint örvendeztek volna miatta, ha valamelyikünket bent fogta a munkája. Napjainkban, amikor a „human age” szelleme járja át a legújabb, legtrendibb munkahelyeket, és főnökeink mindent megtesznek azért, hogy minél otthonosabban érezzük magunkat” a gyárban”: külön edzőterem, tusolóval, közösségi szoba, babzsák fotelek, „friday casual day”, ingyen kávé, és csoki az automatából – miért felejtkeznek meg az éjszakáról?
És miért akkora tabu a dolog? Próbáltam kutakodni, de nem igazán találtam semmi olyat, ami egy kicsit is mélyebbre hatolt volna a témában. A legközelebb az a cikk ált a témához, amelyben bemutatták Magyarország tíz legcoolabb reklámügynökségét, ezen épületek némelyikében tényleg van lehetőség akár a hosszú műszakokra is – de miért csak náluk?
Még egy példa. Rendes kőszínházban is dolgoztam még régebben, és ott is sokszor csak az öltözőig voltunk képesek eljutni, mert tudtuk, hogy reggel újabb próba. Na, igazából még ott sem nézték jó szemmel, és csak egy olyan helyről tudtuk, a Stúdió K-ról, hogy ott annyira intenzív műhelymunka folyik, amely miatt néha napokig nem teszi ki senki a lábát az utcára, ahol természetes, hogy most teljesen a munkájuknak élnek az emberek.
Ugye a dolog azért paradox, mert ha jobban belegondolunk, a lelkes munkatársak, akik tényleg a magánéletükből szakítanak ki egy jókora darabot a vállalat érdekében, nos, ők a leghasznosabb tagjai a közösségnek. De akkor miért okoz ekkora problémát a munkahelyi otthon gondolata? Vagy esetleg idővel ez is bekerül a trendek közé?
Azt érzem, hogy létezik egy vékony határvonal a magánéletünk, és a munkahelyünk között, amit dolgozói részről, és persze a munkáltató részéről is próbálunk védeni, még szabályokat is hozunk, amelyek jogosítanak, ám egyben köteleznek, miközben lehet, hogy megérett az idő arra, hogy megvizsgáljuk, nem értelmetlen-e bizonyos kötöttségekhez ragaszkodni, ha az ront a munka végeredményén?
Persze nem minden szakmában kerül elő a helyzet, láthattuk, főleg a kreatívabb foglalkozásokat űzők körében általános, hogy a munkájuk az életük, és fordítva. Sőt, olyan is van, tényleg, hogy a magánéleti mélygödör egyenesen a munkahelyre űz. De még ebben az esetben is csak arról van szó, hogy a nehéz helyzetbe került kolléga legalább a munkahelyét nem akarja elveszíteni, ha már a párját sikerült – nem ritkán pont a munka miatt. Végül is: a munkatársaink is egy közösség, és sosem biztos, hogy nincs jótékony hatással a csapatra, ha még családiasabb a légkör.
Szóval abban a korban, ahol egyre inkább a „talent” a meghatározó, szerintem igenis megér egy kört, hogy elgondolkodjunk a kialakult szokásokon. Nem említettem egy csomó ellenérvet – pédául, hogy több probléma is adódna a hajlékukat valóban elvesztők miatt, sőt, akik az albérlet árát spórolnák meg így – és még számos szempont miatt nehéz olyan helyzetet teremteni, amellyel egyik fél sem él vissza. Még csak azt sem mondom, hogy ne tartsuk be az előírásokat, csak azt, hogy azokat lehetne rugalmasabban is kezelni, méghozzá a munka érdekében.
