„Mikor bejelentették, hogy elköltöznek, levegőt sem kaptam” – sokan éreznek hasonlóan, amikor gyerekük bejelenti, külföldre költözik. Magyarok tízezrei – főként fiatal felnőttek – keresik a lehetőségeket Európában és a tengeren túl, viszik magukkal a gyerekeket, vagy éppen ott hozzák világra őket. A nagyszülők viszont maradnak. És mindent megtesznek azért, hogy unokájukkal kapcsolatban legyenek.
Magdi igazi vagány nagymama. Úgy repked Anglia és Magyarország között, mint egy légikisasszony, a számítógépet és az okostelefont pedig annyira profin használja, hogy bármelyik tizenéves tanulhatna tőle. Pedig amikor tizennyolc éve a lánya és a veje elé álltak, hogy bejelentsék, egy állásajánlat miatt költöznek, levegőt sem kapott. Dani még itt született, így a nagymama azonnal a kezébe foghatta, és a kisfiú fél éves koráig „hagyományos” nagyiként volt jelen az életében. Az első években a gyerekek viszonylag sokszor jártak haza, ő évente egyszer, nagyjából két hetet töltött náluk Angliában. Aztán jött a második unoka. Magdi – addigra már rutinos utazóként – repülőre szállt, és utazott. Eredetileg úgy volt, két hétig marad. Öt év lett belőle, kisebb nagyobb megszakításokkal. Volt úgy, hogy egy évben hétszer is megjárta oda-vissza az Anglia-Magyarország útvonalat. „Nem olyan vészes” – mondja. „Ha a lányom Sopronban lakna, több idő lenne elutazni hozzá Debrecenből.” A kisebbik unoka most 12 éves, a nagyobb pedig 18. A kapcsolat azonban továbbra is szoros, a távolság ellenére. A fiúk minden nyarat Magyarországon töltenek, az interneten keresztül pedig napi rendszerességgel beszélnek a nagyival. „Szinte minden alkalommal, amikor beszélünk, úgy fejezik be: Nagyi, gyere! A nagyobbik unokám már szinte felnőtt, nagykamasz, vele nehezebb az interneten keresztül kommunikálni. Megkérdezi, hogy vagyok, elmondja, hogy éppen mi történt vele, de viszonylag röviden beszélgetünk. Más a személyes találkozás. Nyáron, amikor nálam volt, komoly, mély beszélgetéseink voltak.”
Magdi használja a Facebookot, a Vibert, a Skype-ot, legutóbb a WhatsApp-ot tanulta meg kezelni. Amikor a nagyobbik unoka kezdte az ottani középiskolát, személyesen volt jelen, most, hogy a kicsi, Skype-on követte az eseményeket. Az ünnepeket, ha épp távol vannak egymástól, ugyancsak az internet segítségével töltik mégis együtt. „Volt már karácsonykor közös ajándékbontás okostelefon segítségével, de képernyőn, otthonról követtem végig azt is, ahogy a gyerekek az angliai kertben keresik az eldugott tojásokat Húsvétkor.”
„Érintés nélkül nincs valódi kapcsolat”
„Valódi, megalapozott kapcsolat nincs érintés nélkül.” – mondja Faludi Viktória pszichológus. „Ha valakivel Skype-on beszélgetek, mindig furcsán érzem magam. Nincs szag, illat, tapintás, érintés. Nincs szemkontaktus, hiszen a partner nem rám néz, hanem a kamerába. A fejlődéslélektan alaptézise, hogy érintés nélkül nem alakul ki kötődés. Ha egy csecsemőt nem vesznek fel, nem érintenek meg, nincs közvetlen bőr-bőr kontaktus, meghal. Lehet persze a neten kommunikálni, információt cserélni, de ebből soha nem alakulhat ki szoros unoka-nagyszülő viszony. Persze, a gyerek örül, ha meghallja a távolban élő nagymama hangját, ugyanakkor a szomszéd nénihez, akivel hús-vér valójában találkozik, akinek ismeri a szagát, a ráncait, a bőre tapintását közelebb kerül. Ugyanakkor, ha ritkán is, de megvan a személyes kapcsolat, vannak közös élmények – például nyaralás a nagyinál - az internet adta lehetőségeket érdemes használni. Ezekkel az eszközökkel kitölthető a két élmény közötti idő, meg lehet osztani a napi történéseket, hogy mi volt a suliban, vagy milyen lett az új szoba. De ahogy a babaszag sem, a nagyi sütijének illata sem megy át a Skype-on.”
Klári nem lehetett ott, amikor első unokája megszületett Svédországban. A kicsi Liza életét azonban az első perctől, rendszeresen követte Skype-on. „Amikor hívtak, küldték a képeket, úgy éreztem, ott vagyok velük. Csak a babaszag hiányzott. Az nem jön át a Skype-on. Minden este láttam, mondókákat, meséket mondtam neki. Egy idő után, ha feltűnt az arcom a képernyőn, kacarászni kezdett – innen tudtam, hogy megismeri a nagyit.” A kislány két éves volt, amikor először találkozhattak személyesen. Az első alkalom nem úgy sült el, ahogy Klári remélte. „Liza nem értette a helyzetet. Nem állt össze a fejében, hogy ez a hús-vér nagyi ugyanaz, aki esténként a tablet képernyőjén mesél.”
Klári azt mondja, szinte a nulláról kellett kialakítania a kapcsolatot az unokájával. Türelemmel, szeretettel sikerült. Azóta – akár két-, akár három dimenzióban vannak együtt, rengeteget beszélgetnek, nevetnek. Az viszont, hogy az első időszakban nem lehetett ott első unokája mellett, a mai napig fájó seb.
