Randiznék, de 40 év kihagyás után azt sem tudom, hogy kell! Kevesen merik kimondani, annál többen gondolják. Régen természetes volt, hogy ha valaki több évtized után elvesztette házastársát, egyedül maradt, szomorú özvegyként élte tovább életét, akár 10-20 éven keresztül. Egy válás után, ha a nő 50-en, 60-on túl volt, furán néztek rá, ha újra „bepasizott”, miközben a társadalom számára elfogadható volt, ha az ex-férj egy évtizedekkel fiatalabb nővel kezdett új életet.

A növekvő átlagéletkornak, az „öregkor” eltolódásának és a kevésbé rigorózus társadalmi elvárásoknak köszönhetően ma már nem számít „cikinek”, megvetendőnek, ha valaki ötvenen, hatvanon vagy akár hetvenen túl kezd ismét partnert keresni. Az idők változnak, akár évtizedekkel is tovább élünk, mint elődeink, fittebbek, energikusabbak vagyunk. Kortól függetlenül pedig az emberi természet más csak olyan, hogy félünk a magánytól, nem szeretnénk egyedül maradni, vágyunk egy megértő társra, akivel tudunk együtt nevetni, programokat csinálni, nagyokat beszélgetni és esténként összebújni. Mert – hiába éljük a sugardaddyk és pumák korát – a többség számára, legyenek nők vagy férfiak, mégiscsak ez a fontos.

De hol találjon társat egy nyugdíjas? Gond egy szál se, ugyanezt a kérdést azok is felteszik, akik húszas-, harmincas éveikben járnak, és még nem találták meg az igazit. És végül mit csinálnak? Online ismerkednek. Rengeteg társkereső oldal működik, köztük több olyan is, amely kifejezetten erre a korosztályra specializálódott. Mer bár a magány ellen éppúgy küzdünk, mint a fiatalok, a társkeresés ebben a korban már egy kicsit másként működik.

„Ebben a korban.” Furán hangzik elsőre, de a kor egy bizonyos idő után sokkal kevésbé számít! Míg az ifjú társkeresők többsége igen szűk korosztályban keres, mondjuk 20-25 év között, idősebb korban sokkal kevésbé számít az évek száma. Fontosabb, milyen formában vagyunk, mennyire vagyunk egészségesek, milyen aktivitásokat kedvelünk. Mondjuk egy 65 éves, jó kondiban lévő nő, aki imád túrázni, biciklizni, a vele egyidős, kanapén heverésző, otthonról ki sem mozduló, éppen csípőprotézisre váró férfi helyett szívesebben választ akár egy tíz évvel idősebbet is, ha az hozzá hasonlóan sportos alkat. De az is lehet, hogy egy néhány évvel fiatalabb férfi találja meg benne az ideális társat.

Ahogy az évek száma, a külső sem elsődleges szempont. A társkereső oldalakon az első, ami a szemünkbe ötlik, a fotó. Sokan csak ezek alapján döntenek, el sem olvassák a szöveget. Fiataloknál jellemző, hogy számtalan, a külsőre vonatkozó filtert állítanak be kereséskor. Meghatározzák, az illetőnek milyen színű legyen a haja, a szeme, hány centi a magassága, hány kiló a súlya stb. Ne áltassuk magunkat: az ápoltság, az igényesség, a jó megjelenés fontos, de idősebb korban az emberek többsége már belátja: nem attól lesz valaki kedves, szeretetteljes, szórakoztató, gondoskodó társ, hogy úgy néz ki, mint egy modell. Lehet persze, hogy ennek az az oka, hogy idővel mindannyiunk szépsége megkopik kissé, de legalább próbáljunk hinni abban, hogy a kor bölcsebbé, tapasztaltabbá tesz, és a külsőségek helyett végre a személyiség is számít.

Azok az oldalak, amelyek nem kifejezetten szexpartner keresésre szakosodtak, többnyire azzal kecsegtetik ügyfeleiket, hogy náluk megtalálják életük szerelmét, aztán jön a pompás esküvő, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Biztosan van persze ilyen is. Meg biztosan vannak, akik erre vágynak. Sokan meg nem. Az idősebbek nagy része alapvetően társaságot keres. valakit, akivel el lehet menni vacsorázni, színházba. Valakit, aki figyel rá, aki törődik vele. Valakit, akivel lehet kirándulni, utazgatni. A kölcsönös vonzalom, a romantika, a flört mindenkinek jól esik. És van, akinek ennyi elég is. Meg van, akinek nem. Az online társkeresők igényei, vágyai széles spektrumon mozognak. Bármily meglepő, az idősebbeknél a házasság igen ritkán elvárás.

Nagy különbség a fiatalok online partnerkeresésével szemben, hogy az idősebbek, ha valaki szimpatikus nekik, hanyagolják a chatet, sms-t, inkább élő szóban kommunikálnak. Igen, ez a korosztály még a hagyományos módon használja a telefont: beszélget. Lehet, hogy csak nekünk tűnik így, de hangszínből, hanglejtésből, fogalmazásból sokkal könnyebben dekódoljuk, hogy valakivel érdemes-e személyesen is találkoznunk, mint rövidítésekből és hangulatjelekből.

Ha túl vagyunk az online ismerkedésen, a telefonbeszélgetéseken, és úgy érezzük, hogy érdemes személyesen is találkozni, jöhet az első randi. De hol? Egy elegáns étteremben? Akár be is jöhet, de mi van, ha mégsem? Hosszú, kínos csendek, amikor csak azt halljuk – mert ilyenkor mindenre élesebb a fülünk – hogy a partnerünk szürcsöli a levest. Innen nehezebb gyorsan, angolosan távozni. Egy cukrászda? Kicsit retró, de hát mi sem vagyunk már mai csirkék. A legtöbb cukrászda viszont arra lett kitalálva, hogy megegyük a sütit, és induljunk is tovább. Vagy az asztalok vannak túl közel egymáshoz, és végig kínosan feszengünk: vajon mindenki hallja, mit beszélünk? Mindenki látja, hogy ez egy első randi?

Egy ismerősöm igencsak szokatlanul oldotta meg a problémát: a pesti bulinegyed egyik romkocsmájába hívta délutáni kávéra a jelölteket. Itt nincs feszengés. Mindenki elengedheti magát. Délután tömeg sincs, úgyhogy akad egy sarok, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Az amúgy hatvanon túli hölgy szerint ebben a környezetben tökéletesen lemérhető, hogy valaki mennyire nyitott az újra, képes-e alkalmazkodni, van-e benne kíváncsiság, tudja-e, akarja-e élvezni az életet, mennyire emlékszik a saját fiatal korára – hiszen a mai hatvan pluszos generáció nem a sötét középkorban, hanem a beatkorszakban volt fiatal.

Neki bejött. Nem elsőre. Sok kínos, vicces pillanatot élt meg, de legalább addig sem unatkozott.