Munkahelyek, ahol szinte elvárás a teljes önfeláldozás – alkalmazottak, akik szinte vadásznak a nonstop munkavégzés lehetőségére.

Nehéz a munkamániáról írni, mármint bármi olyat, ami nem hangzott még el a témában, de azt gondolom, van egy olyan megközelítés, amelyet valószínűleg azért nem hangoztatnak szívesen, mert maga a munkahely az, ami megköveteli az emberfeletti erőfeszítéseket. Ide jön még az a tétel is, miszerint a kapitalizmusban az a rossz, hogy ha van munkád, akkor nagyon sok van, ha meg nincsen, akkor sokáig nincsen rendes állásod.

Beleolvasva a különböző pszichológiai szakvéleményekbe, egységesnek mondható az az álláspont, miszerint a munka-alkoholista tulajdonképpen már az állás kiszemelésénél tisztában van vele, hogy nyugodtan lemondhat a magánéletéről. Mert például majdani beosztása amúgy sem teszi lehetővé, hogy akár csak rövidebb lélegzetvételekre is kiszakadjon a vállalat légköréből.

Vagy ha mégis van rá lehetőség, addigra emberünk épp annyira felélte energiatartalékait, hogy az alváson (vagy stimulálószerek egyre mértéktelenebb fogyasztásán ÉS a beájuláson) kívül ne nagyon maradjon ereje, akár a szűkebb környezetére sem. Nos, a fentebb említett két hatás az, amely legtöbbször kiváló táptalajt szolgáltat egy kis sztahanovizmushoz.

Ez nem szakma – ez hivatás!

Nézzük először a munkahelyeket! Ilyen lehet a köz érdekében tevékenykedőké, mint az ügyeletes orvosok, mentősök, ápolók, a nyomozó rendőrök; de hasonlóan kemény munka akad a médiában is. Például a hírszerkesztőé, és a riporteré, aki reggel kezd, amikor a fontosabb hírek befutnak, és mire feldolgozott minden anyagot, legtöbbször késő este van. Erre jönnek a „breaking news” helyzetek, mint például annak idején a WTC elleni támadást követő NAPOK, amikor inkább csak röpke félórák maradtak az alvásra azoknak, akik nem mertek kihagyni egy percet sem az eseményekből, nehogy lemaradjanak a hírversenyben.

Felmerül a kérdés: vajon minden ehhez hasonló foglalkozást űző ember beteg pszichésen? Tényleg ennyire sokan lennének azok, akik nem tudnak/akarnak normális módon asszimilálódni a munkán kívüli világhoz? Vagy csak nincs más választásuk?

Beszéljünk egy kicsit külön is a felelős beosztásokról. Vajon hány főnöknek van rendben a magánélete? És hányan szorulhatnak pszichológiai segítségre? Valószínűleg már az is eléggé nyomasztó, ha felettesünk nem meglepő módon egyedülálló, így könnyen képzeli azt, hogy ezzel mindenki így van. Íme egy megközelítés, ami szerint nem feltétlenül irigylésre méltó a kapitány helyzete. Nem is merem ideírni, milyen jelzővel illetik például azokat a női vezetőket, akik vélhetőleg az utóbbi hónapokban csak tollat, meg mobiltelefont fogtak a kezükkel…

Arbeit macht frei!

Amúgy minden olyan munkakör potenciálisan magába szívhatja a dolgozót, ahol a cég úgy döntött, kevesebb ember is képes ugyanazokat a feladatokat ellátni, pénz úgy sincs többre, az alkalmazottak pedig úgysem merik megemlíteni, hogy megnövekedtek a terhek, mert arra az a válasz az esetek 90%-ban, hogy akad más, aki többet bír, el is lehet menni, ha nem tetszik a hajtás.

Még azt is meg kell említenem, hogy mekkora különbség van egy olyan munkahely, ahol kooperációra építenek a vezetők, és egy olyan között, ahol versengésre kényszerítik a kollégákat. Sejthető, hogy az utóbbinál még csak az a közösséget összefogó érzés sincs meg, hogy mindannyian szenvedünk, hiszen egy ilyen helyen egy segítőkész kolléga is cselszövőnek tűnhet az egyre paranoiásabbá váló alkalmazott szemében.

Még a gimnáziumban beszélt egyszer nekünk szeretett történelem- és dráma tanárunk, Keserű Imre arról, vajon jó ötlet-e egy gyermeket, akiről kiderül, hogy tehetséges, mondjuk a sportban, vagy a színjátszásban, elindítani a világhírnév felé – azaz lesz-e gyerekkora ezeknek a kiválasztott csöppségeknek? Sejthető a válasz: nem nagyon. Ma már viszont nem csak az élsportolók, táncosok, színészek küzdenek azzal a problémával, hogy mindent feladtak az álmukért, és végül az egészségük is ráment. Mert akár kényszer, akár saját elhatározás, egy idő után mindenkit elkap a gépszíj.

A csillagokig – és nincs tovább?

A médiából is jól ismert pszichológus, Tari Annamari így ír honlapján a betegségről:

„A jelenség megegyezik az alkoholbeteg ital utáni sóvárgásával, vagy a drogfogyasztó elvonási tüneteivel, a testi tüneteket is beleértve. A szorongás szervi panaszokat termel, miközben a mértéktelen munka pszichés szempontból kimeríti az összes védekező kapacitást. Nem ritka a pszichoszomatikus betegségek megjelenése, hiszen alvásproblémák, étkezési panaszok, állandó fáradtságérzés jelentkeznek, amiket általában mindenki „házimódszerekkel” kezel, tehát stresszét könnyen elérhető szerekkel (kávé, cigaretta, drogok, barátoktól beszerzett nyugtatók) oldja. Túl a pszichoterápiás segítségen, komoly elhatározás kell ahhoz, hogy valaki döntsön a változtatásról.”

De miért jó ez? Mennyire fér bele munkamánia a HUMAN AGE szellemiségébe? Milyen munkahelyen fognak dolgozni a gyermekeink, és mennyit? És mindenek felett: vajon mennyire válnak fanatikussá? Zárásként következzék egy részlet Neil Gailman és Terry Prachett zseniális regényéből, az Elveszett Próféciákból:

…”Játék volt és nagyszerű szórakozás. Nigel Tomkins, (beszerzési) aligazgató átkúszott a bokrok között, fejében valamelyik emlékezetesebb Clint Eastwood film pillanatait idézte föl éppen. És még azt hitte, hogy ez a tréning is unalmas lesz...

Volt ugyan egy előadás, de az a festékpisztolyokra vonatkozott, azokra a dolgokra; amiket soha nem szabad csinálni velük Tomkins végignézett a többi résztvevő fiatal naiv arcán és megfogadta, hogy mindet végigpróbálja rajtuk, ha egy kis esély is mutatkozik rá, hogy megússza. Ha az embernek azt mondják, hogy az üzleti élet egy dzsungel és íme egy puska, akkor Tomkins számára világos volt, hogy nem csak az ingre fog célozni; az egész arról szólt, hogy az ember céges trófeát akasszon a kandalló fölé.

Szóval, valaki azt pletykálta, hogy odaát az Egyesült Szövetkezeteknél valaki egy kivilágítatlan, nagysebességű festékgolyó fültőbe juttatásával biztosított magának előléptetést azáltal, hogy elődje folyamatosan csengő zajokra hivatkozott a fülében, még tárgyalások közben is, mire végül leváltották.

És itt voltak a többi tréningre váró - sok kicsi sperma, hogy metarforát váltsunk, aki mind azzal a tudattal tör előre, hogy csak egy Vezérigazgató lehet a végén, és az a legnagyobb g*ci lesz.

Persze, valami nő, csíptetős táblával a kezében elmagyarázta, hogy a tanfolyam során a vezetői potenciált fogják kifejleszteni, a csoportos együttműködést és a kezdeményezést, meg ilyesmiket, az újoncok mind lesütötték a szemüket és gondosan nem néztek egymásra.

Eddig igen jól bevált. A kenutúra elintézte Johnstone-t (beszakadt dobhártya), a hegymászás Wales-ben kikészítette Whittakert (lágyéksérv).

Tompkies újabb töltényt lökött a puskába és üzleti mantrákat dünnyögött magában. Tedd mással, mielőtt veled teszik. Ölni és halni hagyni. Szarjál, vagy takarodj a konyhából. Természetes kiválasztódás. Hulljon a férgese!”

Hát ezt szeretnénk?

Munkahelyi ártalom, avagy miért használják a munkatársak a netet munka közben?  És legfőképpen: mire?

Sok munkáltató haragszik, sokan tiltást vezetnek be, megint mások meg nem is törődnek azzal, hogy dolgozóik munkaidő alatt használják-e a közösségi oldalakat. Az valamilyen szinten természetesnek tűnik, hogy szól a rádió, elolvassuk a híreket, akár a neten is, azonban a facebook látogatás, vagy egyéb oldalak kommentelése, akár direktben történő munkán kívüli dolgok rendezése vagy a hasonló ügyletek már megosztják az embereket. Van, ahol a munkakultúra egyenesen azt irányozza, hogy a dolgozó egész napját benn töltse, ezért kénytelen az üres órákba „belelopni” egy-két személyes ügy elintézését, megint másoknál pedig szigorúan bele kell préselni az elvégzendő feladatokat x órába.

Mitől függ, ki hogyan éli meg ezt a fajta „munkamegosztást”? Van, aki nehezebben tűri a korlátokat, így a tiltásokat is, van, akinek nem esik nehezére hosszú órákon keresztül egy dologra koncentrálnia. Az egyensúly viszont, mint minden másnál, itt is fontos: egy-két lopott perc, mint a cigi szünetek is például, mindenképp hasznos lehet, kilendít kicsit, újabb energia adaggal tölt fel egy-egy ismerős által feltett klipp, vagy gyors telefonhívás, pár perces beszélgetéssel. Hogy ne le – hanem elmerülhessünk a munkában…

Egyre több a dr. House – így is fogalmazhatnánk azokkal a tehetséges közép és felsővezetőkkel, valamint menedzserekkel kapcsolatban, akik nagy áldás egy cég életében, de könnyen meg is nehezíthetik a mindennapjainkat. Kell-e a kimagasló teljesítmény, ha cserébe el kell fogadni egy igencsak autonóm személyiséget? Titánok és nagypofájúak, forradalmárok és pszichopatológiai esetek – zsenik a nagyító alatt.

A jövő munkahelyéről álmodozva jutottunk a szerzőtársakkal arra gondolatra, hogy bár már biztos komfortosabban, és talán egyre kevésbé stresszesen kell átélnünk a nap nehezebbik részét, de még mindig előbukkannak olyan kardinális kérdéskörök, amelyek újragondolása nélkül nehezen képzelhető el a holnap munkahelye.

Nem tudom, hogy a (globálisan) egyre növekvő népesség miatt, az egyre szélesebb körben elérhető információk miatt, esetleg ezek, és még mások együttes hatásaként, de egyre több olyan pozíció akad, amely nagyon komoly, nagyon speciális tudást igényel, esetleg több szakterület magas szintű ellátását, ahová szinte zsenik, de legalábbis giga-terhelhetőséggel bíró személyek kellenek. Sokszor még a középvezetői szinten is olyan elvárásoknak kell megfelelni, amely – majdnem, mint a szerzeteseknél – egész embert kíván.

HEROES

Nos, ezeket a pozíciókat betöltő emberek sokszor egészen különös egyéniséggel vannak megáldva – had’ ne mondjam, a művészekre jellemző allűrjeik lehetnek, esetleg antiszociálisan is viselkedhetnek, akár mint Jack Nicolson a ’Lesz ez még így se!” főhősének szerepében. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi a fontosabb: az, amit tud a kolléga, vagy az, hogy mennyire viseli el a környezete?

Egy egész blogot szentelhetnénk a témának, csak azért nem tesszük, mert blogszomszédunk a Munkahelyi Terror átlagban minden harmadik posztjában egy „türannosz boss” válogatott elviselhetetlenségeiről értekeznek az oda írók. Ám még mielőtt továbbhaladnánk az okfejtésben, muszáj egy bekezdés erejéig kitérni azokra, akikről NEM szól ez a gondolatmenet.

Bérencek és pszichopaták kíméljenek!

Azokra a szerencsétlen vezetőkre gondolok, akik máshonnan jöttek, és nem a szaktudás miatt vannak ott, ahol, hanem az ismerősük, rokonuk miatt. Meg azokra a simán csak súlyosan sérült személyiségekre, akik valószínűleg eddig a kegyetlen véletlennek, és/vagy a saját hatalmi visszaéléseiknek köszönhetően nem kerültek be a zárt osztályra, ahol pihenniük kéne, még mielőtt valami súlyosabb, már nem csak erkölcsbe, meg jó ízlésbe, hanem törvénybe ütközőt is tesznek. Mással is, de persze ezekből következik, hogy a leginkább magukkal, ami viszont nem vigasztal sokszázezer embert, akik ilyen irányítás alatt görnyednek hosszú éveken át.

Hanem azokra érdemes fókuszálni, akik annyira jók, hogy a vállalaton belüli, de akár az annál általánosabb érvényű szabályokra is fittyet hánynak, és nem az előző bekezdésben felsorolt indokok miatt. Akik pont ellenkezőleg: annyira fejlettek, hogy a szabályokat messze a legjobb perspektívából látják, azaz MÁR nincs szükségük a kötöttségekre.

Mert esetleg pont a rendszer szabályai képezik az egyetlen akadályt ahhoz, hogy valami igazán zseniálisat vigyenenek végbe. Nem egyszer vettem részt különböző konferenciákon, ahol mindig találkoztam legalább egy-két olyan renitenssel, akik minimum világos öltönyben voltak, ha a többiek sötétben, de sokszor azt sem tartották fontosnak. Pimaszul magabiztosak, kocka-pukkasztók, mondanám a polgárpukkasztók helyett.

És jók! A fenébe is, valamit tényleg annyira tudnak, hogy nagy veszteség lenne a cégnek, ha „talentünk” nem náluk, hanem mondjuk a konkurenciánál dolgozna. De a szerényebb képességű kollégák nagyon szenvednek tőle esetleg, mert számukra hajmeresztőnek tűnhetnek egyes fordulatok, illetve még a személyes sérelemmel vannak elfoglalva, amin ő már régen túl van, mert ennél sokkal inkább a feladatra koncentrál. Csakhogy. 

Men on the Moon

Egy munkahelynek igenis mérlegelnie kell, hogy összességében nem veszít-e a különccel, például az nem mérgezi-e meg kellően a légkört ahhoz, hogy öt éven belül a teljes osztály nyugtatókon éljen. Arról nem is beszélve, amikor az extravagáns munkatárs felett elhelyezkedők (menedzsment, tulajdonosok) nem tudják elviselni a forradalmi hevületű kollégát, mert az őket is rendesen a helyükre teszi adott esetben.

Viszont sok esetben, amikor inkább egy kevésbé különleges emberre bízzák a posztot, esetleg utóbb kiderül, hogy mégiscsak jobb lett volna felvállalni néhány keményebb konfliktust, és akkor nem a piaci versenytársnak kellene lehúznia a rolót…

Hol van a határ? Illetve vannak-e olyan ötletek, amelyek  kompromisszumot szülhetnek a beosztottak között? Legtöbbször lehet, hogy elég néhány közös megbeszélés, hogy kimondva, kimondatlanul, de oldják a feszültséget a csapat és a fekete bárány között. Hogy bízzanak egymásban, elvégre egy közös cél felé haladnak, elméletileg. Az is megeshet, hogy egy ügyes ötlettel szerezni egy olyan kollégát is, aki nem az innovatív ötletekben zseniális, hanem a csapatszellem fenntartásában. Mint ahogy a Holdat megjárt APOLLO 11 űrhajósait válogatták egymás mellé.

Ki tudja? Végül is, amelyik vállalat a lehetetlent tűzte ki maga elé célként, legalább olyan jó csapatot kell, hogy szervezzen…