Házias ízek, egy pohár bor, nagy beszélgetések az asztal körül. A vacsorát persze nagyi főzte. Legtöbben nosztalgiával gondolunk az ilyen alkalmakra, hiszen a legfinomabb étel mindannyiunk számára az, ami a nagymama konyhájában készült. Így gondolta ezt egy Staten Islandi étterem tulajdonos is, aki elhatározta, képzett, profi szakácsok helyett inkább rutinos nagymamákat alkalmaz. Csavart azonban egy kicsit a dolgon.

Az első pillanattól ott dolgozó olasz „nonnák” mellé mindennap újabb és újabb nagymama csatlakozik. A paradicsom és bazsalikom mellett pedig a szójaszósz és a rákgombóc illata is érezhető. Ezen a napon ugyanis a vendégszakács japán. „Zseniálisak voltak a gombócok” – mondja a vendég a hetes asztalnál. A következő alkalommal ezt a fogást azonban hiába is keresné az étlapon. A vendégnagymamák ugyanis naponta váltják egymást, és szülőhazájuk autentikus ízeivel várják a vendégeket. A heti menü: hétfőn Sri Lanka, kedden a Fülöp-szigetek, szerdán Örményország, csütörtökön Oroszország.

A vendéglőnek bejött az ötlet. Asztalt foglalni szinte lehetetlen, hónapokkal előre kell.

Az Enoteca Maria tulajdonosa, Joe Scaravella 2006-ban vásárolta meg az egykori könyvesboltot, amelyet vendéglővé alakított. Az élet úgy hozta, hogy éppen ebben az időszakban veszítette el édesanyját, nem sokkal előtte pedig nagymamáját.

„Hiányoztak az anyafigurák az életemből. Innen jött az ötlet, hogy legalább az étterem konyhájában legyen egy nagymama, aki főz. Sem tapasztalatom, sem üzleti tervem nem volt. Inkább a szívemet használtam, nem pedig a fejemet. A legfontosabb szempontom az volt, hogy én otthonosan érezzem magam.”

Eleinte csak olasz nagyik dolgoztak a konyhán, ám ez kisebb súrlódásokhoz vezetett. A nagymamák között ugyanis felütötte a fejét a féltékenység. Kinek a lasagnéja a legjobb? Ki főzi a legfinomabb mártást?

A konyha azonban mégis a béke szigete maradt, Scaravella úr ötletének köszönhetően. Arra gondolt ugyanis, hogy ha a nagymamák egymástól teljesen különböző ételeket főznek, véget ér a versengés. Az első vendégszakács japán volt, őt egy szibériai követte. Mindketten rendszeresen visszatérnek azóta is. Mellettük azonban a világ számtalan nációja képviselteti magát, szülőföldje gasztronómiáját, kultúráját. A versengés helyett egymástól tanulnak, recepteket, ötleteket cserélnek.

De nem csupán ezzel, hihetetlen élményekkel is gazdagodnak. A többnyire nyugdíjas vendégséfeknek a hónap fénypontja a nap, amikor beállnak dolgozni. „Volt vendég, akik kezet csókolt, mert azt mondta, ilyen jót még nem evett.” – meséli egyikük nevetve. „Rengeteg szeretetet kapok a vendégektől. A nap végére alaposan elfáradok, de ahogy befejeztem a munkát, arra várok, mikor jöhetek újra” – mondja a másik. Mostanra nem csak a vendégeknek kell az asztalra várni, hanem a nagymamáknak is az alkalomra, amikor újra főzhetnek az étterem konyhájában.

Scaravella úr üzlete igazi sikersztori, de ő abban hisz, ez a siker nem csak számokban mérhető. Azt reméli, hogy vendégei, akik a házias ételeken keresztül nap mint nap más kultúrába kóstolhatnak bele, a vacsora mellé toleranciát és megértést is kapnak. „A jó étel és a jó bor minden problémára megoldás.”

Jól áll nekik a kor. Nem fog rajtuk az idő, sőt, van, akin javít. Azok az ezüstös tincsek, a szemkörnyéki nevetőráncok kifejezetten szexisek. Biztos vagyok benne, hogy rajongótáborukat náluk jóval fiatalabb hölgyek is erősítik. A derékhad persze azokból kerül ki, akik már 20-30-40 évvel ezelőtt is értük rajongtak.

1. Bruce Willis (62)

A Die Hard filmek sztárját a magyar közönség először a Simlis és a szende sorozatban láthatta. Bár azóta a haját elvesztette, a csibészes mosoly megmaradt. A frizuráján kívül semmi nem változott.

2. Pierce Brosnan (63)

Sokan vitatkoznak azon, ki volt a legjobb James Bond. Elegancia és sárm tekintetében a 63 esztendős sztár aligha legyőzhető. Ki nem irigyelte Meryl Streepet, amikor a Mamma Mia-ban a holdfényes tengerparton vele romantikázott? Valójában az ír szívtipró több mint húsz éve hűséges szerelméhez, aki külsőre nem igazán hasonlít a hollywoodi dívákra. Ezért külön imádjuk!

3. Denzel Washington (62)

Emlékeztek még arra, hogy a filmvásznon ő alakította az USA első színesbőrű elnökét? Aztán a fikció valósággá vált. Felmerül a gyanú, hogy úgy castingolták annak idején Obamát, hogy hasonlítson rá. Tény ugyanis, hogy a női szavazóknál ez előny. Denzel Washingtonnál persze arról sem érdemes megfeledkezni, hogy két Oscar-díját nem csupán a két szép szeméért kapta – noha azokért önmagában megérdemelné.

4. Kevin Costner (62)

91-ben a Farkasokkal táncolók című filmért két Oscart is bezsebelt. A mozi megkapta a legjobb filmnek járó szobrot, Costnert pedig rendezőként díjazták. Mi díjazzuk most is, hiszen időnként szakállal, időnként anélkül, de változatlanul több, mint testőr!

5. Tom Selleck (72)

Lássuk be, a Magnum című sorozat valójában nézhetetlen lett volna, ha Tom Selleck nem rohangál benne folyamatosan strandszerkóban. Nem mintha a Hawaii mintás ing annyira szexis lenne, de rajta még az sem rontott. Ahogy valószínűleg ő az egyetlen férfi a földön, akinek még a bajusz is jól áll. Még mindig, így 70-en túl is.

6. Harrison Ford (74)

Indiana Jones már nem igazán „fiatalúr”. A Csillagog Háborújának sztárja, amikor a külsejéről kérdezték, azt mondta: „Úgy szeretnék kinézni, mint bárki más. Nem igazán vágyom arra, hogy vonzzam a tekinteteket.” Sajnáljuk, Harrison. Úgy tűnik, ez az álmod már soha nem fog megvalósulni.

7. Richard Gere (67)

Micsoda férfi! Richard Gere a nyolcvanas évek filmjeinek legnagyobb szívrablója. És nemcsak a mozivásznon. A korszak legszebb nőjének kikiáltott Cindy Crawford az ő oldalán találta meg a boldogságot, igaz, csak rövid időre. Pedig most is jól mutatnának együtt. Az idő ugyanis sem Cindyn, sem Richardon nem fog.

Te is rutinból sminkelsz? Ne tedd! Ahogy az a ruha vagy frizura, amit 20 évesen hordtál mostanra nem feltétlenül előnyös, a sminkben sem árt a váltás. Ráadásul, ahogy az ember korosodik, a reggeli „műalkotás” elkészítése egyre nehezebbé válik. Egyrészt ott vannak azok az apró ecsetek, amelyeket alig lehet megfogni. Másrészt, ahhoz, hogy a szemünket kifessük, le kell venni a szemüveget, márpedig szemüveg nélkül… És akkor még nem is beszéltünk arról a több-kevesebb ráncról, ami épp a szemünk körül nehezíti a feladatot. Feladni viszont nem kell, sőt, tilos! A jó smink mindenkit szebbé tesz, és ha – immár szemüvegben – belenézünk a tükörbe, ahonnan egy elegáns, jómegjelenésű nő pillant ránk vissza, a közérzetünk is sokat javul.

Amire feltétlenül szükségünk van a tökéletes eredményhez:

• egy nagyítós tükör, amelyben szemüveg nélkül is látjuk a részleteket
• egy irányítható fényű lámpa – ha ugyanis pl. oldalról kapjuk a fényt, előfordulhat, hogy természetes világításnál felemás lesz az eredmény
• fültisztító pálcika – ez a kis eszköz, amely nevével ellentétben fültisztításra cseppet sem ideális, kiváló ahhoz, hogy a felesleges festéket eltávolítsuk
• jó minőségű csipesz
• szemöldök ecset és fésű – ez többnyire egy kis eszköz két oldala
• hegyesvégű olló

A szemhéjfesték paletta – bármilyen vonzóak is a boltban az élénk, csillogó színek, jobb, ha a barna, bézs, szürke árnyalataiban marad. A matt kötelező! A csillogó szemcsék ugyanis galád módon képesek magukat befészkelni a legapróbb ráncokba is. A palettánkon kapjon helyet a matt fehér is. Egy leheletnyi a szemöldök vonala alá, és máris ragyogó, nyílt tekintetet kapunk. Lehet, hogy korábban hiányzott az eszköztárból a szemöldök ceruza, mostanra azonban nélkülözhetetlen. Az a fránya szemöldök ugyanis ritkul, őszül. Mindeközben viszont nő is. A formázással ilyenkor óvatosan kell bánni. Ha egy-egy szál megjelenik a tökéletes szemöldökíven túl, továbbra is a csipesz a megoldás. A hosszabbra nőtt, zavaró szálaknak azonban ne essünk neki csipesszel! Ebben a korban ugyanis már nem biztos, hogy új is nő a helyükre, vagyis ezzel a technikával csak siettetjük a szemöldök ritkulását. Óvatosan, erős nappali fénynél, hegyesvégű ollóval vágjuk rövidebbre a túl hosszúra nőtt szálakat – vagy ha a látásunk, kezünk már nem egészen biztos, bízzuk kozmetikusra a műveletet. A tökéletes szemöldök eléréséhez a sminkelésnél először távolítsunk el egy fültisztító pálcika segítségével minden a szálak közé tapadt festéket – alapozót, púdert. A hajunkhoz, bőrünk színéhez passzoló, frissen kihegyezett szemöldökceruzával belülről kifelé haladva satírozzuk át a szemöldökünket. Lehet ugyan kapni olyan sablonokat, amelyekkel állítólag tökéletes szemöldökívet érhetünk el. Nos, lehet, hogy valakinek sikerül ezekből ideálisat választania, többnyire azonban nem vagyunk szabványosak, így az eredmény ezekkel a sablonokkal olyan, mintha valaki más szemöldökét hordanánk. Szabad kézzel általában sokkal jobb, és természetesebb eredményt érhetünk el. A szemöldökceruzával bánjunk óvatosan! Semmiképpen ne vigyük túlzásba, hiszen az egyöntetű fekete csík természetellenes, keménnyé teszi az arcot és még a huszonéveseket is rettentően öregíti. A szemöldökfésű segítségével adjuk meg a végső formát, az eredményt pedig fixáló géllel – csakis kifejezetten szemöldökre valóval – rögzítsük.

Idővel a szemünk mélyebben ülővé válik, és megjelennek körülötte a sötét karikák. A szemhéjfesték paletta – bármilyen vonzóak is a boltban az élénk, csillogó színek, jobb, ha a barna, bézs, szürke világos árnyalataiban marad. A matt kötelező! A csillogó szemcsék ugyanis galád módon képesek magukat befészkelni a legapróbb ráncokba is. A palettánkon kapjon helyet a matt fehér is. Egy leheletnyi a szemöldök vonala alá, és máris ragyogó, nyílt tekintetet kapunk. Mielőtt a szemhéjpúdert felvinnénk, finoman ütögessük végig ujjbegyünkkel a szemhéjat és környékét, ezzel kisimítva az apró ráncokat. A szemöldök és a szempilla közötti területre ne kenjünk alapozót vagy hidratáló krémet, ezek ugyanis szintén a festék csomósodását eredményezik. Használjunk nagyon puha szemceruzát az úgynevezett vízvonalra – feketét, barnát vagy szürkét. Kéket – bár lehet kapni az üzletekben – soha! Szemceruzával soha ne rajzoljuk körbe a szemünket a szempilla vonalán kívül! A tekintetünket nem ez, hanem a szempilla emeli ki. A szempillafestés az a művelet, amely elképzelhetetlen a nagyítós tükör nélkül. Miután kifestettük a szálakat, arról is gondoskodni kell, hogy azok ne ragadjank össze. Sajnos, a szempilla is ritkul idővel. A drogériákban kapható lepkeszárny méretű műszempillákkal azonban legfeljebb farsangkor érdemes kísérletezni. A kozmetikusoknál viszont elérhetőek olyan technikák, amelyek alkalmazásával szálanként dúsítják a megkopott pillát, és teljesen természetes hatást érnek el.

Ezeket az apró trükköket hatvanas éveinkben egyéniségünkhöz szabhatjuk, tökéletesre fejleszthetjük. És mire belépünk a hetedik x-be, már csak a színeket kell még világosabbra cserélni.

A zeneterápia célzott és tervszerű tevékenység, amelynek során a terapeuta és az egyén vagy csoport a hangokat hívja segítségül az érzelmek kifejezéséhez, emlékek felidézéséhez. Bár a hallás a korral sokszor romlik, a zene fontos része marad az életünknek.

Egy amerikai felmérés szerint idős korban az emberek 31%-a „bizonyos szempontól fontosnak”, 11%-a „fontosnak”, 29%-a pedig „nagyon fontosnak” nevezte életében a zenét. A zenén keresztül könnyebb felidézni az ifjúkor kellemes emlékeit, újra átélni a jelentőségteljes pillanatokat, amelyek amúgy a feledés homályába vesznének. Egy másik kutatás szerint az idős zenehallgatók fele nyilatkozott úgy, hogy a zene többet jelent számára, mint korábban, csupán az alanyok egyötöde mondta, hogy nem változott a jelentősége. A vizsgált személyek többsége szerint a zene energiát, erőt ad. Különösen igaz ez, ha célzottan kiválasztott zenét hallgatnak, és a csoportos zenehallgatás után közösen idézik fel gondolataikat, érzéseiket, emlékeiket.

Egy régebbi finn kutatás háborús veteránokat vizsgált. 12 fős, 76 és 85 év közötti II. világháborús veteránokból alakítottak 12 fős csoportokat, amelyek három éven át működtek. A csoportok terápiás céllal jöttek létre, de igazából nem zeneterápiáról volt szó, hiszen a vezetők rengeteg, különböző típusú tevékenységet kombináltak. Ugyanakkor sok zenét használtak a terapeuták, hogy előhozzák a rég elfeledettnek hitt emlékeket, érzéseket. Voltak olyan dalok, amelyek szinte minden résztvevőnél azonnal kinyitották a mentális lakatokat, segítettek abban, hogy a résztvevők nyíltan beszéljenek a fájdalmas emlékekről. A „generációs” dalokon kívül, szinte mindenki felidézett egy-egy olyan számot, amely neki személyesen jelentett sokat. Egy bizonyos dal eléneklése után például egy idős hölgy sírva fakadt. Elmondta, ezt a számot nem sokkal azelőtt hallotta, hogy megtudta, a férje elesett a fronton. Arról mesélt, azóta is képtelen volt szavakba önteni azt a fájdalmat, amit akkor érzet. A dal hatására azonban sok évtizeddel később átszakadt a gát, az elfojtott emlékek felszínre törtek. A terapeuták pedig arról számoltak be, hogy a katartikus élmény után a hölgy viselkedése sokat változott, sokkal nyitottabbá vált.

Egyes kutatók szerint a zene úgy működik, mint valami tükör. A hallgató saját magát, érzéseit, élményeit érzékeli benne. Ugyanakkor a terápia során a zene mégis valamiféle szimbolikus távolságot teremt az egyén és a traumatikus élmények között. A zene, miközben előhívja az emlékeket, egyfajta védőburkot is teremt. Amellett, hogy gyönyörködtet, zenehallgatás közben soha nem érezzük magunkat egyedül, hiszen megtöri a csendet, amely sokszor az egyedüllét szimbóluma.

A zeneterápia idős korban nem csupán az elnyomott, elfeledett emlékek felidézését, feldolgozását segítheti. Demenciában, Alzheimer-kórban szenvedők kezelésében is fontos szerepe lehet. Akiknél az érzések, gondolatok értelmezése, verbális kifejezése gondot jelent, a zenére adott reakcióikkal képesek kifejezni magukat, illetve a terápia hatására töredezett gondolataik strukturáltabbá válnak.

A zene persze az egészséges embereknek is segít. A hangszerhasználat, az éneklés – akár közösen, akár otthon egyedül -, a zenehallgatás vagy a tánc kifejezetten jó hatással van mentális egészségünkre. Nem csupán érzéseinket mozgatja meg, de a logikus gondolkodást is fejleszti – hiszen, mint az köztudott, a zene valójában strukturált matematikai rendszer, csak éppen élvezetesebb. Ha pedig táncolunk is hozzá egy kicsit, a napi testmozgás is megvan. Egyszóval terapeutával, célzottan, vagy csak úgy, az örömért magáért, a zene az egyik legjobb gyógyszer.

Ruth Brunn 98 éves. Egy idősotthonban él. Kerekesszékkel közlekedik. Soha korábban nem használt semmiféle drogot. Az utóbbi időben azonban a napi rutin részévé vált nála egy kicsi zöld cannabiszolajjal töltött kapszula. „Nem érzem, hogy különösebben feldobna, a fájdalmat viszont tompítja.” – mondja az idős asszony, aki évtizedek óta szenved ízületi fájdalmaktól.

Nem ő az egyetlen rendszeres kannabisz fogyasztó a new york-i idősotthonban. Az intézmény vezetősége ugyanis szokatlan lépésre szánta el magát: a hagyományos, receptre felírt gyógyszerek helyett alternatív medicinaként használják.

Módszerük szokatlan, de nem egyedülálló. A krónikus fájdalmat egyre több intézményben kúrálják ily módon. A kannabisz ugyanis sokkal kevésbé addiktív, mint a morfin tartalmú fájdalomcsillapítók, és gyakorlatilag nincs semmiféle mellékhatása – állítják a módszer pártolói.

Persze rengeteg olyan otthon is van, ahol az orvosi célú kannabiszt, noha legális, nem alkalmazzák. Hivatalosan. Amióta ugyanis több amerikai államban legalizálták rekreációs céllal a marijuanát, egyre több idős ember használja. Igaz, nem a kapszulába zárt kivonatot, hanem a „hagyományos” füvet. „Nem hirdetjük, de szemet hunyunk felette” – nyilatkozta az egyik ilyen otthon vezetője.

Felmérések szerint a 65 évnél idősebbek képviselik azt a korosztályt, amelyben a leglátványosabban emelkedett a fogyasztók száma, az elmúlt években 250%-kal!

A marihuana orvosi hatásait egyre többen kutatják. A fájdalomcsillapítás mellett az eddigi eredmények szerint a rákbetegek állapotát javítja, hatásos a zöldhályog kezelésében, a sclerosis multiplexben és Alzheimer-kórban szenvedőknél, az epilepszia és a Chron-betegség kezelésében.

„Nagyon fontos lenne a felvilágosítás, az edukáció.” – figyelmeztetnek még azok az orvosok is, akik egyébként támogatják a kannabisz orvosi alkalmazását. „Míg az elszívott fűnek vannak káros mellékhatásai, a kannabisz olajnak gyakorlatilag nincsenek. Mindenképpen oda kell figyelni az adagolásra is, hiszen az idős emberek szervezete sokszor máshogy reagál, mint mondjuk a negyveneseké.”