Motiváltak, jól képzettek, tehetségesek – valami mégsem stimmel. Az úgynevezett Y generáció nehezen találja meg a számításait a munkaerőpiacon, és igencsak elégedetlen saját helyzetével.  Magasak az elvárásaik. Sőt! A cégvezetők szerint túlságosan is magasak. Legalábbis ez derül ki a brit ILM kutatásából, amelyet az Ashridge Business Schoollal együttműködésben készítettek.

Az elégedetlenség kölcsönös. A pályakezdők csaknem harmada (32%), nem igazán jön ki a főnökével. Jelentős többségük tervezi, hogy két éven belül új állást keres. Sokan vannak azok is, akik váltanának, amint adódik valamilyen lehetőség.

A kutatás igyekezett feltárni a kölcsönös elégedetlenség okait is, hiszen ha ezeket nem tisztázzák, a munkaadó is bajba kerül: az állandó feszültség szinte lehetetlenné teszi a hatékony munkát, a tervezést, a tehetségek hosszú távú megtartását.

Szóval mik is lennének azok a „túlzott" elvárások?  A pályakezdők több mint fele (56%) három év után vezető pozícióba szeretne kerülni. 13%-nyian vannak azok, akik ezt egy éven belül akarják elérni.

A pályakezdők számára a pénz és a státusz kiemelkedően fontos: 33% számára a kihívás, az érdekes munka a legvonzóbb érték, de csupán egy százalékkal kevesebben vannak azok, akiknek a pénz a legfőbb vonzerő.  A válaszadók negyede pedig a karrierlehetőséget említette legfontosabb szempontként.

Ugyanakkor, amikor arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy mi az elégedetlenségük legfőbb oka, már 45% említette a fizetést, a többiek pedig nagyjából fele-fele arányban a státuszt, és a karrier lehetőséget.

Szabadság, önállóság – az Y generáció nem szereti a rövid pórázt. A cégvezetők viszont inkább az egyensúlyt preferálják: önállóságot, amikor arra van szükség, és kontrollt, amikor véleményük szerint az a célravezető.

A pályakezdők szerint az ideális főnök tiszteli és értékeli őket, támogatja az előmenetelüket, rájuk bízza, hogyan oldják meg feladataikat, és jól kommunikál.

A másik oldalon viszont a cégvezetők rendszeres visszajelzést szeretnének, egyértelmű célok kitűzését várják – de maguk sem hisznek abban, hogy a pályakezdők is ezt akarják.

Összességében a kezdők 3"%-a elégedetlen a főnökével, és 21% érzi úgy, hogy tudását, képességeit nem használják ki a munkahelyén.

A fiatalok a hagyományos főnöki szerepből nem kérnek: szívesebben látnának egy „coach" vagy barát típusú vezetőt. A legnagyobb szakadék talán itt látszik: míg a főnökök háromnegyede úgy érzi, amolyan mentorként viselkedik a fiatal kollégákkal szemben, a fiataloknak csupán 26%-a érzi ezt.

Míg a fiatalok a munka-magánélet egyensúlyt az egyik legfontosabb szempontnak tartják, a főnökök ezt enyhén szólva alulértékelik. Amellett, hogy a pályakezdők karrier elvárásai magasak, nem szeretnének annyit túlórázni, mint a főnökök. Míg az idősebbek több mint 60%-a hazaviszi, és otthon folytatja a munkát, a fiataloknak csupán 38%-a hajlandó erre. Negyedük soha nem dolgozna munkaidőn túl, míg a főnököknek csupán 6%-áról lehet ezt elmondani.

A recesszió hatása a magas elvárások ellenére az Y generáció gondolkodásában is megmutatkozik: 18%-uk örül, hogy egyáltalán munkát kapott, noha az messze van az ideálistól;  16%-uk elfogadja, hogy a megfelelő területen dolgozik, de nem a megfelelő státuszban; 12%-uk olyan munkát végez, amit nem szeret; 17%-uk pedig elégedett az állásával csak éppen az előmeneteli lehetőségeket tartja túlságosan lassúnak.

A megkérdezett fiatalok több mint negyede utólag úgy látja: több gyakorlatot kellett volna szereznie, mielőtt munkába áll.

Egy angol fórumon futottam bele, egy első blikkre értelmezhetetlen kérdésbe: „Megszűnt az állásom, most álláskeresési támogatást kapok. Newcastle-be készülök egy hónapra, mert a barátom ott tanul. Az lenne a kérdésem, hogy a támogatásomat örökre elveszítem, vagy csak arra a hónapra, amíg távol vagyok?"

Na most. Ez hogy van arrafelé? Angliában tényleg ellenőrzik, hogy aki álláskeresési támogatást kap, valóban minden napját álláskereséssel tölti-e? És mindazt hatékonyan teszi, nemcsak alibiből? Úgy tűnik, igen.

Elolvastam a szakértő válaszát is: szóval, amíg valaki az Egyesült Királyság területén marad, két hétre szabit vehet ki az álláskeresési támogatás ideje alatt. Ha ennél tovább hiányzik, a támogatást megszűntetik, és hazatértekor új kérvényt kell benyújtania.

A jótanács: menj be az irodába, tölts ki egy nyomtatványt – igen, külön erre a célra van egy – tüntesd fel a tartózkodási címed. Utóbbira azért van szükség, mert ha a hivatal időközben neked való munkát talál, el kell, hogy érjenek, neked pedig kötelességed megjelenni. A szabadságról visszatérve az első utad vezessen ismét az irodába: jelentsd be, hogy megérkeztél, és kipihenten vágsz neki újra a munkakeresésnek.

Szóval, nem igazán értettem, miért ilyen bonyolult szabira menni annak, aki nem dolgozik. Aztán arra gondoltam, hogy évekkel ezelőtt egész Délkelet-Ázsia nyugat-európai munkanélküliekkel volt tele, akik ott az élet császárai voltak az otthonról kapott segélyekből. Lehet, hogy arrafelé is véget vetett az arany életnek a válság?

A nyaralás többet árt, mint amennyit használ?

Azt hiszed, két hét a tengerparton feltölt? Hogy kipihened az egész éves hajtást? Hogy utána újult erővel, kisimult idegekkel térhetsz vissza a munkahelyedre? Hát tévedsz!

A vezető beosztásban dolgozók több mint fele idegesebben tér vissza a munkahelyére nyaralás után, mint ahogy azt otthagyta – legalábbis a brit ILM kutatása szerint.  Amíg a munka íróasztalhoz kötődött, nem volt ez így. Az egyre kisebb, zsebrevágható és a világ bármely pontján üzemkész kütyük korában azonban a menedzserek nem tudnak szabadulni a munkától, és a vele járó stressztől.

„Csak azért viszem az IPhone-om a strandra, hogy elérjem a családot." Jó érv. De elérnek téged is. Te meg eléred az egész világot. vagyis fizikailag lehet, hogy éppen a tengerparton vagy, de lelkileg a munkahelyeden. Így lehetetlen kikapcsolni. Vagyis a többség csak névleg pihen, valójában a szabadsága alatt is dolgozik.

A technikai fejlődés úgy tűnik, véget vetett a feltöltődős nyaralás intézményének. A menedzserek jelentős része, ahelyett, hogy legalább ilyenkor a családjával foglalkozna, megszállottan ellenőrzi az e-mailjeit, válaszol rájuk, fogadja az irodai hívásokat, követi az eseményeket, híreket.

A kutatás konklúziója, hogy a technológia fejlődése jelentősen megkönnyíti, hogy függetlenül, szabadon dolgozzunk, ugyanakkor extrém módon nehezíti, hogy kicsit kikapcsoljunk. Vagyis a póráz egyszerre lett hosszabb, és rövidebb.