Vajon melyik az első külföldi ország, amelyik eszébe jut bárkinek, ha mégsem találta volna meg számítását itthon? Igen, nekünk magyaroknak ez Ausztria, a sógorék, ahogy emlegetjük jó szívvel manapság az egykor oly gyűlölt rokonságot. Ugyan meglehetősen bulváros, és eléggé féloldalas anyagot szerkesztett az ottani munkavállalás árnyoldaláról a Napló stábja, de olyan alapvetőségekre is rávilágított, amiket – úgy tűnik – nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Sőt, az egyik lényeg éppen az a tévhit, hogy rengeteg a kétkezi munka, és jól meg is fizetik, mert egyrészt nem vesznek fel akárkit, és azt sem feltétlenül fizetik meg kellőképpen, aki másik országban látott napvilágot. Még mindig muszáj azt is kihangsúlyozni, hogy nem csak nem szívesen látott ember, aki nem tud németül, hanem igen hamar be is csaphatják szomszédaink – akik persze simán kirakják a táblát, hogy ne lopj.

Jó lett volna tudni, hogy az osztrák szakszervezetek mit szólnak az ottani visszaélésekhez, amit NEM honpolgárok ellen követnek el, mindenesetre megnyugtató, hogy az igazságszolgáltatás nem csak gyorsabb, mint idehaza, de talán szigorúbb is, a precedens miatt – nálunk is ennyire szerves részét kellene képezze az országimázsnak ez a hozzáállás.

Szóval ugyan nem szórakoztató, de a valósághoz közelebb álló összeálításból tudhatjuk meg az ezeréves igazságot: sehol sincs kolbászból a kerítés, és ahol az lenne, oda sem feltétlenül engednének be minket, vagy csak sajátos feltételek mellett. Nos, ezt eddig is tudtuk… kívánkozna ide, de hát a példák alapján inkább csöndben maradunk.
 

Egyetlen mondatban

Ami talán szintén többet érdemelt volna a riportfilmben, az a diplomások helyzete ugyanott, pedig több mint valószínű, hogy sokkal kevesebb panaszt hallottunk volna, és sokkal több elégedetten nyilatkozó hazánkfiát, mert a minőséget mindenhol vastagon honorálják –úgy értve: minden, máris nagyon fejlett osrszágban.
 

De csak végső kiállásban hangzott el a riporternő szájából, hogy amúgy Ausztriában nagyon szívesen látják a mérnököket, orvosokat, és informatikusokat. Egy szempontból mégis érthető, hiszen ebben mi nem vagyunk büszkék magunkra: az elvándorló tehetségekre, akik – hogy nagyon finoman fogalmazzunk – egyáltalán nincsenek megbecsülve.

Ehhez kellene egészen komoly forradalom itthon. Jól képzett szakembereink ugyanis vélhetőleg tévénézés nélkül is tudják, hol, milyen lehetőségek várnak rájuk, sőt, talán eleve nemrég szerzett bécsi lakásuk nappalijában nézték végig a TV2 színes hírháttér-műsorát. Esetleg megcsörrent a telefonjuk, és otthoni évfolyamtársuk érdeklődött, tényleg van-e még hely.
 

Az igazán mobil wc(-s nénik)! :)

A leghatékonyabb munkaerő!

Az igazán lojális munkavállaló!

és aki a legjobban érti a szakmáját...

A Manpower előrejelzése szerint a "Kelet-Európa fejlődő gazdaságai sokkal optimistábbak a munkaerő alkalmazás terén, mint a nyugati OECD országok”, mondta Jeffrey A. Joerres, a Manpower Inc. elnök-vezérigazgatója. A magyar munkavállalói kilátások pozitívak a következő negyedévben, mint arról korábban be is számoltunk.

Ezen kívül szintén pozitív hír, hogy az előző negyedévhez képest is nőtt a munkavállalók alkalmazási kedve, ami főleg a kelet-európai országok számára jelent kedvező adatot.

Gyerekkorban játszik az ember, „ez a dolga”. Minden vágya, hogy nagy legyen, felnőjön, és olyan legyen, mint apa vagy anya. Ez persze az évek múlásával talán változik, talán nem, de egy biztos: a játék megmarad.

Nemrég olvashattunk egy felmérésről, miszerint a magyarok nem azért elégedettek munkahelyükkel, mert az annyira jó lenne, hanem mert ennyire pesszimisták: nem mernek váltani. Kérdés azonban, hogy a biztos rossz mennyire tehető egy mérlegre a bizonytalannal – ami jó is lehet és rossz is. Ja, hogy annál is rosszabb? Igen, a magyarok híres pesszimizmusa…

Na de, aki mer, az nyer, tartja a mondás, és miért ne lehetne ezt alkalmazni a munka világában is? Magyarság ide vagy oda, találkozhatunk jó pár emberrel kis hazánkban is, akik igenis jól érzik magukat, és szeretik a munkájukat. Hogyan csinálják? Jó kérdés, talán nem felejtettek el játszani. Igen, játszani. Hiszem ugyanis, hogy a munka (mindenféle, még a szalagmunkák és takarítói állások is!) játék is lehet, és ha igazán felnőtt módon csináljuk, akkor pedig művészet. Miről szól? Arról, hogy abban a megadott időben a megadott helyre tudunk koncentrálni, mert ugye megtanultuk gyerekkorunkban.

Ha belegondol az ember, mennyire egyszerűbb lenne az élet, ha ezt tényleg meg tudnánk valósítani: gondolom, többekkel előfordult már, hogy a munkaidő alatt az otthoni dolgok aggasztották, az elintéznivalókon, számlákon stresszelt, majd a 8 óra „munka” után meg azon kattogott, hogy ma éppen milyen hangulatban volt a főnök, vagy milyen sok dolog szakadt a nyakába/maradt hátra.

Ha ezeket a megfelelő helyen kezeljük, láthatjuk azt is, hogy igaz a vicc:

Kuhn nagyon ideges, nem tud aludni, a felesége megkérdezi, mi a baja? Mire a férj: Holnap meg kell adnom Grünnek a pénzét, de nincs pénzem. A feleség felhívja Grünt, elmondja, hogy Kuhn nem tudja megadni a pénzét holnap, majd lerakja a kagylót. Mire Kuhn kifakad: mit csináltál? Majd a feleség: most már aggódhat Grün a pénzéért, te pedig aludhatsz.

Persze itt nyilván nem a felelősség áttolásra kell gondolni, de erről majd később. Az igazi feszültség oldás pedig, amikor már fel sem emeljük a kagylót, hanem alszunk egy jót, és másnap ismét szembenézünk a problémákkal és feladatokkal...