Sokan, sokféleképpen értelmezik a tandíjnak nevezett jelenséget. Egyfelől Magyarországon elég nagy társadalmi vitát váltott ki a 2008-as népszavazás, azonban nem konkrétan ezen a szálon szeretnék továbbmenni. Vagy legalábbis a politikai oldalt elkerülve. Az azonban tény, hogy sokan nem tudják, értik, miért kell(ene), vagy miért van szükség ilyen irányú befektetésekre.

Mert ez mindenképpen egy befektetés. Ha az ember tudja, hogy mit akar, merre tart, akkor még egyértelműen ki is derül. Persze a legtöbben, az első diploma megszerzése során csak arra tudnak gondolni, hogy mennyi pénzt vesz ez ki az ő, vagy szüleik pénztárcájából. Azonban ha a megszerzett tudás ténylegesen használható, vagy a hallgató tudatosan építi karrierjét (ahogyan a legtöbb Y generációs fiatal teszi), és a minőségi (!) oktatást hasznosítani tudja, akkor igenis van értelme annak, hogy félévente ott hagyja azt az akár többszázezres tételt az oktatási intézményeknél.

Persze ott van a másik oldal, a szociális háló. a szegény családokból származó diákok taníttatása, amely ha csak így valósulhat meg – be kell látnunk – eleve bukásra van ítélve. Mert ott van ugyan a diákhitel, vagy akár dolgozhat is a hallgató az egyetem, főiskola mellett, de akkor meg éppen a lényege veszik el a dolognak, és nem tud a tanulmányaira koncentrálni. A hitellel pedig máris mínuszban kezdheti az igazán még el sem indult éltet. Ördögi kör.

Igazságot tenni nyilván nehéz, nem is akarok. De ha fel tudnánk ahhoz nőni, hogy az emberek el tudják dönteni, mit szeretnének tanulni/csinálni, talán kevesebb feleslegesen kidobott pénz menne el a felnövekvő generáció taníttatására.

A „nemzet csótányának” legpopulárisabb dala, nemcsak azért aktuális, mert Nagy Feró mutáns keresőként tündököl szombatonként, hanem azért is, mert a munkaerőpiacon vajmi kevés változást hozott az új évezred. Akárhogy is szépítjük, a rendszerváltás óta eltelt több mint 20 évet a magyar munkaerőpiac szó szerint átaludta. Az elhalasztott lehetőségek sora majdhogy nem végtelen, de véleményem szerint a problémák egyik fő komponense a részmunkaidős foglalkoztatás mellőzése.

A foglalkoztatási ráta édes kis hazánkban a második legkisebb az Európai Unión belül; a statisztikák szerint csak Málta áll nálunk rosszabbul. A munkaképes korú lakosság alig 55 százaléka dolgozik papíron, az APEH szemszögéből tehát majdnem minden második magyar (hangsúlyozottan MUNKAKÉPES ember) otthon lógatja a lábát. Ami arra enged következtetni, hogy a feketegazdaság megléte nélkül elviekben nem is működhetne az állam. Arra ugyanis nincs elég kapacitása a költségvetésnek, hogy egy munkavállaló közterhe eltartson egy nyugdíjast, és még egy munkavállalót, aki valamilyen okból nem dolgozik; Ez nonszensz!!! Ez a kis kanyar azonban egy másik témához vezetne, aminek a helye inkább majd egy másik írásban lesz.

A foglalkoztatási ráta szerint felállított rangsorban az élen Hollandia, Dánia, Svédország és hazánk „köldök zsinórja” Németország áll. Látva az elitkört, talán még jobban világossá válik, hogy munka nélkül csak a sült galambot várhatja a magyar gazdaság. Ugyanis pont az előbb felsorolt országok azok, amelyek kvázi az elefántcsonttoronyból figyelik, hogy a válság hogyan bénítja meg az alsóbb szinteken ragadt társakat. Az azonban, hogy az elmúlt években nem voltunk jó tanulók, nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a fejlődés lehetőségéről. Az út mindenki előtt nyitva áll! Ehhez pedig még idegenvezetőnk is lenne, az Európai Unió személyében. A foglalkoztatási ráta növelése az unió által felállított cél is egyben, mely bizonyítottan a képzések fejlesztésével valósítható meg, a munkaerő-kölcsönzéssel, vagy éppen olyan szerkezetei megoldásokkal, mint például a részmunkaidőben történő foglalkoztatás.

Tehát akármennyire is borús a magyar munkaerőpiac látképe, akár mennyire is azt hallani, hogy a magyarok nem is akarnak dolgozni, bizony léteznek olyanok is, akik nem önszántukból erősítik a munkanélküliek táborát. A nyolc órás munkaidő intézménye egyszerűen elavult. És most nem azok érdemeit akarom elvenni, akik napi 12 órát húznak le (előttük le a kalappal), de manapság már rengeteg olyan tevékenységi forma létezik, amit nyugodtan el lehetne végezni néhány órában. Ezzel pedig munkalehetőséget lehetne biztostani nemcsak a kisgyermekes anyukáknak, de akár a főiskolán, egyetem tanulóknak is.

A nemzetgazdasági miniszter szeptember elején jelentette be, hogy a kormány növelni kívánja a nők részmunkaidős foglalkoztatását. Mindez dícséretre méltó, de az állami törekvés nem elég. A munkaadókra is szükség van. Magyarországon ugyanis egyelőre az alacsonyabb, kevesebb hozzáadott értékű pozíciókat lehet betölteni részmunkaidőben. Csupán a társadalmi felelősségvállalás ereje pedig nem fog áttörő változásokat hozni a munkaadói gondolkodásmódban. Az állam viszont ha előnyben részesítené a részmunkaidőben foglalkoztató cégeket, a hozáadott érték hosszabb távon vélhetően nagyobb lenne, mint a támogatás költsége. És ki tudja, lehet néhány év múlva a Beatrice slágere is csak a régi időkre emlékeztet majd!

A világgazdaság oldalán nemrég megjelent cikk szerint Magyarország – mint annyi minden másban – a felnőttképzésben is lemaradt az uniós országokhoz képest. Az Eurostat felmérése szerint a 25 év felettiek mindössze 2,7%-a vett részt valamilyen képzésben. Ami miatt igazán negatívnak számít ez az adat, hogy itt nem csak felsőfokú szakképzésről, vagy oktatásról van szó. Egy viszonylag kisebb falatnak számító céges tréning szintén ide tartozik, és még ezekkel az adatokkal együtt is csak minden 2-3. ember tartja fontosnak azt, hogy képezze magát.

A szakértő szerint a munka elvesztette megbecsülését, nem számít már pozitívumnak az, ha valaki jártas a szakmájában. Ezt egy kis túlzással fordíthatjuk úgyis, hogy mindenki ért mindenhez, de igazából semmihez. Nem vágyunk arra, hogy elmerüljünk egy-egy témában, szakterületen, akár rövidebb ideig is. A sokszor emlegetett kreativitás hiánya valahol éppen ebből fakadhat, hiszen, ha nincsenek olyan új alapok, melyekhez visszanyúlhatnánk, nem tudunk új dolgokat létrehozni.

A munkából való kiábrándultsággal azonban óhatatlanul együtt jár a teljesítmény romlása, amely spirálba, ha bekerülünk, nagyon nehéz kijönni, mert egy teher, nyűg lesz az egész. Az egyszer régen megtanult és akkor még újdonságnak számító dolgok mindennapos rutinná válnak, a kihívások hiánya pedig nem ad új lendületet.

Ilyenkor jó, ha az ember keres – akár saját szakterületén belül is – olyan területet, amely még felfedezésre vár számára, el tud benne merülni, és ismét az iskolapad-érzés örömét élheti át. Azt a fajta lelkesítő kihívást és tanulást, amelyet gyerekkorunkban még olyan könnyen át tudtunk élni…

Egy korábbi bejegyzésben arról olvashattatok, hogy az előítéletek ellenére igenis szükség van a bevándorlókra a gazdaság szempontjából (is). Most egy picit „soft” oldalra terelve a témát, nézzük meg, hogy milyen más előnyökkel járhat az, ha egy-egy ország színesedik nézetekben és kultúrában egyaránt.

Egyfelől a munka irányából megközelítve – de természetesen ez az élet bármely területére alkalmazható – az új látásmódok fejlődést, előrelépést válthatnak ki. A több szem többet lát alapelv itt is igaz: minél sokszínűbbek vagyunk, annál erősebbek és fejlődő képesek lehetünk.

Mi az, amitől mégis félnek az emberek, és ekkora elutasítást szül? Hogy elveszik a munkát a magyarok elől? Nyilvánvaló az is, hogy alapvetően, elsősorban a munkaadók hazai munkavállalókkal igyekeznek felölteni a helyeket. De ahol már most is óriási a hiány (például az orvosoknál), ténylegesen szükség van a magyar bevándorlókra.

Ezen kívül, ha az adott külföldi munkaerő jobb, érthető a választás, hiszen a cégnek miért lenne jó az, ha nem halad előre, mert éppen védi a magyar munkavállalót, csak termelni nem termel? (Mellesleg, ha többet termel, többet adózik, ergo a magyar társadalmat segíti…)

Át kellene gondolnunk tehát, hogy kit és miért is utálunk ennyire, hiszen lehet, hogy a következő bevándorló éppen a munkatársunk vagy a szomszédunk lesz, és esetleg előfordulhat, hogy még jó fej is…

Bár a régióban Magyarországon a legmagasabbak az előítéletek a bevándorlókkal szemben, egyre inkább szükségünk van rájuk. Ennek két fő oka van: az aktív népesség elöregedése és a társadalom fogyása, illetve a külföldre távozó fiatal pályakezdők helyettesítését (például az egészségügyben) kell ilyen módon megoldani.

A főleg gazdasági irányultságú félelmek alaptalanok, hiszen az egyébként nem nagyszámú bevándorlók dolgozni érkeznek hazánkba, tehát nem szociális juttatásokból élnek. Ezen túlmenően a vg.hu oldalán megjelent cikk szerint Németországban például 150 ezer új munkahelyet teremtettek a külföldiek vállalkozásaik révén.

Az előítéletek csökkentése azonban hosszadalmas és nehéz feladat, elsősorban a tapasztalatokkal – tehát a jövőbeli bevándorló külföldiek számának növekedésével lehetne elérni. Ehhez pedig nemcsak a társadalom tagjaira, hanem a kormányzati támogatásra is szükség van a jövőben. A bevándorlás ugyanis továbbra is nőni fog, ezt tiltásokkal és ellenérzésekkel sem lehet megakadályozni, legfeljebb az illegalitás felé terelni. Pedig a megfelelő hozzáállással hazánk gazdasága és társadalma is profitálhatna a jelenségből.