Whitney Tingle sokáig csak álmodozott arról, hogy önállóan, kötöttségek nélkül dolgozzon. Aztán megalapította saját vállalkozását. Az egészséges ételek házhozszállításával foglalkozó céget otthonról, saját nyugodt lakásából vezette. Egészen addig, amíg rá nem jött: jóval több időt tölt munkával, mint korábban. Ráadásul, amikor este hétkor véletlenül belenézett a tükörbe, észrevette, hogy még mindig pizsamában van. Ekkor döntött úgy, hogy az otthoni munka mégsem neki való.  Üzlettársával együtt beköltöztek egy közösségi irodába. Néhány hónap alatt megváltozott a közérzete, és az üzlet forgalma is megduplázódott. – írja a New York Times.

Sokan gondolták – gondolják – úgy, hogy az otthoni munkavégzés a XXI. század legnagyobb vívmánya. Az okostelefonok és az internet korában akár a tengerparton ücsörögve is dolgozhatunk. A legtöbb távmunkás viszont nem ezt teszi. A nap 24 óráját ugyanabban a lakásban tölti, és legfeljebb a monitor és a mosógép között ingázik. A kutatások szerint az otthon dolgozókra az elidegenedés veszélye leselkedik, aminek komoly következményei lehetnek a munka minősége, és az egészség szempontjából is. Nem véletlen, hogy egyre népszerűbbek az úgynevezett közösségi irodák. Az önállóság, a kötetlenség megmarad, a dolgozó mégsem érzi úgy, hogy teljesen elszigetelődik a külvilágtól.

Rebekah Epstein, a texasi Austinban egy PR céget működtetett otthon. Egyetlen munkatársa Dixie, a tacskó volt. Mivel a kutya nem szerette a telefoncsörgést, és folyamatosan csaholt,  Rebekah időnként a gardróbba zárkózott be, amikor az ügyfelekkel beszélt. Most ő is egy közösségi irodából intézi az ügyeit. „Apróságnak tűnik, de az, hogy rendesen felöltözöm, amikor dolgozni megyek, hatalmas változás” – mondja. Egy másik „sorstárs” arról számol be, hogy mióta eljár otthonról dolgozni, sokkal kipihentebbnek érzi magát. Korábban, mivel az otthona egyben a munkahelye is volt, egyszerűen képtelen volt lazítani. Egyszerűen bűnösnek érezte magát, ha csak ücsörgött, vagy tévét nézett, miközben az íróasztalon várt rá a befejezetlen munka.

Bár összességében még mindig kevesen, csupán 6,6%-nyian dolgoznak otthonról Amerikában, 1997-tól 2010-ig 37%-kal nőtt a távmunkások aránya. Ennél jóval dinamikusabban fejlődik a közösségi irodák piaca: 2008-ban körülbelül negyven ilyen volt az Egyesült Államokban, két éve már 300, most pedig több mint 800.

A közösségi irodákban minden megvan, ami egy hagyományos munkahelyben vonzó lehet: társaság, kávézó, nyüzsgés. A legnagyobb előnyük azonban mégis az, hogy a dolgozók saját elhatározásukból töltik ott a munkaidejüket. Ha a szomszéd asztalnál ülő csevegése éppen zavar, egyszerűen hazamehetünk.

Egyedül nem megy. Igaz ez a vállalkozásokra is. Hiába zseniális, nagy munkabírású, sokoldalúan képzett és tapasztalt egy vállalkozó, az üzlet sikere mégis azon múlik, meg tudja-e szerezni – és persze tartani – a legjobb munkavállalókat. Azt gondolhatnánk, hogy amikor a munkanélküliség világszerte csúcsokat dönt, egyszerű feladat megfelelő alkalmazottat találni. Pedig éppen hogy nehezebb, mint bármikor. A beteges gazdasági környezetben a munkaadók nem engedhetik meg maguknak a rossz döntéseket. Nincs vesztegetni való idő és pénz. Márpedig egy rossz döntésnek nagy ára van.  A toborzás, az interjúztatás, az új alkalmazott szerződtetése, betanítása, tréningezése mind idővel, költséggel jár. És akkor még nem is beszéltünk a fizetésről, adóterhekről. A Grow America nevű tanácsadó szervezet alapítója, Alan Hall szerint hét alapvető kérdést mindenképpen vizsgálni kell ahhoz, hogy ne fogjunk mellé, amikor munkavállalót keresünk.

Kompetencia. Igen, még mindig ez az első szűrő. Vajon a jelölt megfelelő képzettséggel, képességekkel, gyakorlattal rendelkezik? Megvan minden tudása és adottsága ahhoz, hogy megfelelő színvonalon elvégezze a munkát?

Alkalmasság. Az alapvető feladatokon kívül képes-e a jelölt olyanokat is megoldani, amelyek több erőfeszítést, kreativitást kívánnak? Az alkalmasság több, mint a kompetencia. Azt jelenti, hogy a potenciális munkavállaló fejlődőképes, idővel olyan munkát is elláthat, amely nagyobb felelősséggel jár.

Összeférhetőség. Hogyan illeszthető be az új munkatárs a szervezetbe? Jól kijönne a kollégákkal? És ami még fontosabb: az ügyfelekkel, partnerekkel?

Elkötelezettség: A jelentkező komolyan gondolja, hogy hosszú időn át a cégnél szeretne dolgozni? Vagy átjáróháznak tekinti a munkahelyet, és csak a jobb lehetőségre vár? A korábbi munkahelyeken eltöltött idő segíthet a válaszadásban.

Karakter. A jelölt olyan személyiség, akinek az értékei összhangban vannak azokkal, amelyeket a főnök, a cég fontosnak talál? Becsületes? Megbízható? Megtartja az ígéreteit? Magányos farkas vagy csapatjátékos?

Kultúra. Minden cégnek megvan a saját kultúrája – a módja annak, ahogy az emberek egymással beszélnek, kommunikálnak. A céges kultúra közös értékrenden és elvárásokon alapul, amelyek befolyásolják a vezetők és az alkalmazottak viselkedését. Azok a munkatársak, akik nem alkalmazkodnak a céges kultúrához előbb vagy utóbb problémákat okoznak a rendszerben.

Kompenzáció. Munkaadóként meg kell bizonyosodnod arról, hogy a munkavállaló elégedett az ajánlott fizetéssel, juttatásokkal. Ha ez nincs így, hiába lenne vonzó a munka, alul teljesít, és olyan állás után néz, ahol jobban megfizetik. Vagyis lehet, hogy kifogtad az aranyhalat, de az leugrik a horogról.

Ha a “nő” vagy “női kifejezés szerepel egy szervezet nevében, az elijesztheti a férfi  munkavállalókat. Erre a következtetésre jutottak a Királyi Önkéntes Szolgálatnál Angliában.

A szervezetet még 1938-ban alapították, Nők Királyi Önkéntes Szolgálata néven, és elsősorban idősek házigondozásával, segítésével foglalkozik. Eddig egészen jól működtek, annak ellenére, hogy a névben ott szerepelt az a bizonyos szó. Most azonban a szolgálat vezetője, David McCullough úgy tűnik megunta, hogy beosztottai között nincsenek férfiak. “Világossá szeretnénk tenni, hogy a jótékonykodás nem csak a hölgyek feladata, és nem csupán női önkéntesekre van szükségünk” – nyilatkozta. Hogy a névcsere mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket, arról egyelőre nem számolt be a dailybeast.

Az amerikai – és persze a hazai – munkahelyeken a folyamatos túlórázás egyet jelent a jó munkaerővel. A főnökök általában “jó példát” mutatnak, és maguk is hajnaltól éjszakáig dolgoznak. Ez csak úgy lehetséges, hogy kevesebb időt töltenek a családjukkal, és kevesebbet alszanak.  Julia Kirby  a Harvard Business Review-ban azonban egy olyan táblázatot jelentetett meg, amely egyértelműen bizonyítja: a munkamániások teljesítménye előbb vagy utóbb épp úgy zuhan, mint az alkoholistáké. Ha valaki 24 órája van talpon, olyan, mintha 0,14% lenne a véralkohol szintje.

Hogy ez konkrétan mit jelent? A kamaszpanasz.hu véralkoholszint kalkulátora szerint a következőt: “0.14%-0.17%: Az euforikus érzés átcsaphat kellemetlen érzésekbe. Nehezen beszélsz, jársz, és a lábadon is alig tudsz megállni. Az ítélőképességed és az érzékeid teljesen tompulnak. Egyre agresszívebb lehetsz, és nagy esély van rá, hogy kárt tegyél magadban, vagy másokban. Ez az a pont, amikor emlékezetkiesésed is lehet.”

A kevés alvás, a kimerültség, a túlhajszoltság ennek ellenére egyre általánosabb jelenség. A recesszió következtében a legtöbb cégnél kevesebb embernek kell több munkát végeznie. Az okostelefonok korában elvárás, hogy mindenki, mindig, mindenhol elérhető legyen, a legtöbb ember úgy kel és úgy fekszik, hogy ellenőrzi az e-mail-jeit, vagyis gyakorlatilag amíg csak ébren van, dolgozik. Elvárás az is, hogy miután elhagytuk az irodát, és hazaértünk, a laptopunkon folytassuk a munkát. Ha felszínesen nézzük, minden munkaadó álma egy olyan elhivatott alkalmazott, aki így él. A kialvatlanság azonban csökkenti a hatékonyságot, és hosszú távon komoly egészségügyi  problémákhoz vezethet. Julia Kirby ezért azt tanácsolja: változtasd meg a világot, és bújj ágyba tízkor!

Míg korábban egyértelműen kimutatható volt az összefüggés a magasabb képzettség és a magasabb életszínvonal között, mára az arány megfordult – legalábbis a fiatal generációnál.  A FED felméréséből ugyanis kiderül, hogy a harmincévesek között sokkal nagyobb arányban vannak azok a lakástulajdonosok, akik soha nem vettek fel diákhitelt, hiszen többnyire nem tanultak tovább, mint az egyetemet végzettek. Ugyan ez a helyzet, ha megnézzük a 25 éves autótulajdonosok összetételét: az alacsonyabb képzettségűek között többen járnak autóval, mint a diplomások között.

Az Egyesült Államokban a diákhitel állomány eléri az ezer milliárd dollárt, és ez nem csak az egyéni sorsokat befolyásolja, hanem az egész gazdaságot. A diplomások többsége ugyanis azért dolgozik, hogy a hitelét fizesse, emellett pedig nem marad pénze másra. A New York Times cikke egy tanár történetét meséli el, aki 33 éves, nincs lakása, kocsija, családja. 45 000 dolláros diákhitel tartozása van, plusz a szülei is tartoznak 40 000-rel, amit annak idején szintén arra költöttek, hogy a fiuknak biztos jövője, megélhetése legyen.

Míg a fiatalok többsége általában nulláról indul, amikor elkezdi önálló életét, a diplomások jelentős mínusszal kénytelenek kezdeni.  Ez mostanra már nem csak az ingatlanpiacon, az autóvásárláskor érezteti a hatását. Kimutató, hogy ruhára, élelmiszerre is kevesebbet költenek, vagyis valóban filléres gondokkal küzdenek. És ők még mindig a szerencsések közé tartoznak, hiszen legalább munkahelyük van.

A cikkben bemutatott fiatal tanár időnként felteszi magának a kérdést: “Mi lenne, ha vennék egy lakást?” Úgy érzi azonban ez a kérdés csak annyira indokolt, mintha azt kérdezné magától: “Vajon mi lesz az első gondolatom, amikor először a holdra lépek?”